Ötven (itthon harminc) éve ünnepeljük április 22-én a Föld Napját, amely ünnep sommásan arról szólna, hogy cselekedeteinkkel tudjuk megvédeni a földet a klímaváltozás, környezetszennyezés pusztító hatásaitól. (Most nem mennék bele abba, hogy amiket nagyrészt mi magunk okoztunk.) Az ilyen ünnep akkor éri el célját, ha az év többi napjára is érvényes utat mutat. Bár az egész Föld ünnepe, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy minden az egyes emberek háza táján kezdődik. Azon a kicsiny földön, ahol a hétköznapjait tölti. Ha itt mindenkinél, minden rendben lenne, talán nem is kellene az ünnep. A jeles nap nélkül is régóta tudják ezt a közösségben gondolkodók. Száz éve, 1921. május 29-én a Rákos Vidéke címoldalán az alábbi cikk jelent meg jeles szentmihályi írónk, Móricz Pál tollából. A régies nyelvezet máig érvényes – a felszínes személőnek talán idillikus – ám szerintem annál mélyebb gondolatokat hordoz.
„A mi csemetéink.
A magyar ember az ültetni való fiatal, zsenge fácskákról átviszi a csemete-nevezetet a serdülő gyermekekre is... Hejh, bizony réges-rég volt az, – közben drága Magyarországunk véres darabokra szakadt, – mikor például itt a mi kis, szűkebb hazánkban, a mi kedves „puszta“ Rákosszentmihályunkon is boldogabb, elégültebb időket éltünk tavasz-jöttével. A hatalmas vén ákáczok a Rákosi-úton, Pálya-úton, Szent Korona-utczán és társ-utczáikon fehér, édes, mézes, illatos virágokkal rakott zöldselyem sátorként egymásra hajlottak és Kuff mester lovacskái a kedélyes lóvonatú-bárkákkal szelíden, soha nem sietősen czammogtak a friss lombok alatt. Némelyik ünnepi délután a lóvonatú bárkák közönsége kórusban dalolta a csupán Bíró-néni, Hausvater-apó vendéglőjénél viduló komoly, öreg Kuffnak:
Kalauz úr, arra kérem, vigyen, vigyen el odáig!
Vigyen el a kis angyalom rácsos, rezes kapujáig...
Azután árva fejünk felett egyszer csak összetorlódtak a viharok, s mint máshol, itt nálunk is pusztulásnak, züllésnek indult minden. Gyűlölködés, viszálykodás, elégületlenség dudvái burjánkodtak fel a hit nélküli, szeretet nélküli, egymás iránt irigy, közönyös, kapzsi lelkekből, az ádáz lelkeknek ez a sivársága egykori ákáczvirágos, hársvirágos gyönyörű falucskánk utczáinak külső letaroltságában is riasztólag megnyilvánult.
A Rákosi-út százados vén ákácait kérlelhetetlenül letarolták a forradalmi baltások. Árnyéktalan, virágtalan, tikkasztó pordombokká égtek az egykori madárdalos, menedékes utczák rácsos kapuikkal. Bizony nemcsak a testünk perzselődik itt, lelkünk lehangoltságától sem tudtunk szabadulni a mostani tavaszig, midőn részben újraéledt hitem és kecsegtetni kezd a szebb jövő, hogy Rákosszentmihályon ismét árnyékosak, madárdalosak lesznek a szép sugár-utczák. Ami nemes, nemzetes Kecskeméthy Vince bátyánk, községünk érdemes magyar bírája, az országos nevű kertészoktató ébresztette fel szebb jövőnkről hitemet, midőn a meddő ígérgetések, üres cifrabeszédek helyett cselekedett és a letarolt utcákon diók, ákácok, hársak, topolyák, gesztenyék ezernyi csemetéit ültetgette szét. A remek Rákosi-úton már gyökeret is eresztettek, rügyet fakasztottak, fürtös levélbokrétát kötöttek a nemes diófák. A jó öreg Kecskeméthy bírót az unokák is áldani, emlegetni fogjak majd ezekért a fejedelmi utca-fásításokért, nékem pedig a Kecskeméthy Vince diófa- és egyéb csemetéiről átvonatkoztatással eszembe jutnak azok a másik, még drágább csemetéink:
– Rákosszentmihály gyermekserege…
Midőn ezeket a drága csemetéket látom, meg figyelem, magamban többször felsóhajtok és eltűnődöm. Az elvadult, önzéssel telt, figyelmetlen, koravén kislelkeknek, nemzetünk elfajzó csemetéinek istápolására, nyesegetésére is elkelne olyan nevelőmester, amilyen Rákosszentmihály község életében és csemete-kertjében Kecskeméthy Vince biró... Vagy talán nem is éppen az iskolai nevelés körül lappang itt a baj? Már a családi tűzhelynél, felnőttjeinknél hiányzik az egymást megértő, becsülő, tisztelni, szeretni, segíteni tudó és akaró nemes magyar törekvés. Minden bizonnyal a magyar virtusoknak, hagyományoknak, szokásoknak elhanyagolása és pusztulása süllyeszti olyan sivárrá, civódóvá, durvává a köz- és társas életet. Mi öregebbek, főként a „villamoson“, a gyermeki neveletlenség, tiszteletlenség sokféle kínos jelenségeiből szomorodottan tapasztalhatjuk, drága csemetéink, gyermekeink leginkább ezért – hazulról – olyanok, amilyenek. Az alma nem messze esik fájától, öregjeiktől otthon tanulják, illetve nem tanulják a modort. Adja Isten azonban, hogy a mi derék Kecskeméthy Vince bátyánk diófa csemetéinek fejlődésével együtt ismét éledjen fel itt a lelkekben a régi békességes, egymás iránt méltányos, jóakaratú szeretet és megbecsülés. A vidám elégültség is felviruljon a lombosodó utcákon, és mint régente – a Kuff apóék kedélyes lóvonatú bárkájából – virtusos ifjak, bölcs öreg magyarok szívből, kórusban dalolgassák a felejthetetlen szentmihályi nótákat...
Kalauz úr arra kérem, vigyen, vigyen el odáig,
Vigyen el a kisangyalom rácsos, rezes kapujáig ...”
Széman Richárd, XVI. Kerületi Újság
A XVI. Kerületi Újság legújabb lapszáma: https://www.bp16.hu/hirek/keruleti-ujsag/202108-szam-20210421