Ugrás a tartalomra

Helytörténet - Évkezdő

kép

A múlt század eleji meteorológiai folyóirat, az Időjárás 100 évvel ezelőtti első számában írta: „Az idei tél enyheségéről. Az idei tél egyike a legenyhébb teleknek, melyeket Budapesten észleltek. Különösen a január hónap tűnik ki igen magas hőmérsékletével, mely túlszárnyalja az összes januárius hónapokat, melyekről feljegyzéseink vannak.”  Kellett hozzá egy rettenetekkel és csodákkal is teli évszázad, hogy ez az állapot majdnem természetes legyen. Majdnem természetes, írtam, és ez azt jelenti, hogy akinek a gyermekkora télen hófalak között, szánkózással, hócsatákkal telt, az nem tudja elhinni, hogy ez természetes. De a történelem (a helyi is) csak érintőlegesen függ az időjárástól. (Manapság inkább fordítva: az időjárás függ a történelemtől.) Gyermekkorom óta figyelem így, vagy úgy az elmúlt korokat – húsz éve hivatalosan is – és még mindig nem tudtam pontosan megfogalmazni, eleink egykori hétköznapjai, ünnepei milyen hatással lehetnek, mai, egyre jobban a jelen pillanat hatása alatt álló hétköznapjainkra, ünnepeinkre. Így év elején, magamban összefoglalva az elmúlt évet, tervezgetve a következőt, aminek már az útjára léptem, csak reménykedem, nem hasztalan a munka, a múlt tükrét mutatni: ilyenek vagyunk, lássuk, mit is kell igazítani magunkon, hogy jól teljen a napunk, hetünk, hónapunk?

Íme hát a 2021-es év első tükre: mi történt 100 évvel ezelőtt, itt nálunk, a Gödöllői dombság és Pest közötti, nekünk oly kedves területen?

Az előző év nyarán az országot ért sebek az év elejére még be sem hegedtek, a hétköznapokra is rányomta a bélyegét a sokaknak személyessé vált érzés: kiraboltak, megbecstelenítettek.

Ilyen érzésből felállni nem könnyű.

A Rákos Vidéke hetilap 1921-es első számával fennállásának a harmadik évtizedébe lépett, a vezércikk természetesen ünnepel. Szomorú azonban ez az ünnep.

„Vergődik lelkem kétség s remény között, veszejtve minden csillagot. Elmondhatjuk Bánk bánnal mi is, bús magyarok, e szomorú évforduló küszöbén... Valóban kétség és remény között vergődünk és ha kétségbeesni nem akarunk, viszont reménykedni alig tudunk immár, a vigasztalanságnak ebben a csillagtalan éjszakájában, amelyről nem lehetünk bizonyosak, hogy a halál éjjelének kezdete, vagy pedig csak gonosz, lidércznyomásos álom-e, amelyet meg fog törni egyszer a rózsaujjú hajnal pirkadása?

Az évforduló az új remények születésének percze. Valamikor, nem is olyan régen, még szépséges örömnap volt mindnyájunknak. Ma inkább csak kendőzgetjük az örömöt, csak úgy mímeljük a szilveszteri fényt, hogy a keserűségünket és a nyomorúságunkat elrejtsük mögéje. Minden energiára szükségünk van, minden izmunknak feszülni kell, minden elszánt akaratunk kevés, hogy a csapásokkal, amelyek földre tepertek, megküzdhessünk. Minden ünnepnap megannyi erőforrás, amelynek vizéből merítenünk kell, semhogy kislelkűen a kétségbeesés posványába hulljunk s benne fojtsuk meg minden elszánt akaratunkat, törhetetlen jószándékunkat.”

Az év második száma már a talpra állás kezdetét mutatja. „A világ megváltoztatása ott kezdődik, ha az ember felsöpri a háza előtt a járdát” ismételgette gyakran Tóni bácsi, aki igazán ismerte a helyi múltat, talán élete végéig kimeríthetetlennek tűnő energiáit is onnan szerezte.

Január 9-én, vasárnap a vezércikk témája „Rákosszentmihály újjáteremtése”.

„Sok esztendő szeretettel teljes, odaadó munkájával azon dolgoztak az emberek, hogy ezt a helységet, amely különböző telepekből végre Rákosszentmihály nagyközséggé alakult, minél szebbé, nagyobbá, kellemesebbé tegyék. Az alapító családok és a közügyek itteni intézői olyan gyöngéd kézzel, meleg szeretettel ápolgatták, csinosították, művelgették ezt a kis földdarabkát, ahogyan csak a jó gazda tudja a maga kedves otthonát gondozni és berendezni.

Ezért lett Rákosszentmihályból sokkal különb kertváros, mint akárhány más hasonló telepből. Ezért laktunk mi évtizedeken át árnyas liget ölén, amelynek útjait egymásba boruló falombok zöld sátora fedte be és tette árnyékossá. Virágillat szálldosott a levegőben és madárdal zengett a fák koronáján. A mi községünk pedig, amelyet sem hegy, sem víz, sem semmiféle különös természeti ajándék nem gazdagít, itt a Rákos homokpusztáján, egyik legkeresettebb nyaraló és üdülőhellyé vált, amelynek egészséges klímáját, pompás levegőjét a legkiválóbb orvosok ajánlották, mint áldásos nyári üdülő helyet.(…) A községnek se anyagi ereje, se munkáskeze nincs hozzá, hogy az útrendezést maga elvégezhesse. Ellenben egy-egy telektulajdonos, ha áldozatok és nehézségek árán is, de mégis elbánhat azzal a kis utczaszakasszal, amely az ő ingatlana mellett vonul el. Ne mondja mentségül senki, hogy nem kapni munkást, nincs anyag és száz más nehézség gátolja. Ezt mindenki bölcsen tudja. De az egyes ember mégis könnyebben segíthet magán, mint a község és kevesebb pénzáldozatába is kerül, mint hogyha közmunkaként végeztetné el a hatóság és adóban kellene megfizetni a költséget. Kavicsot, homokot pedig mindenkinek ad a község igen mérsékelt áron. Tanácsot, útbaigazítást, minden egyéb támogatást is kap bárki az elöljáróságunknál s legjobb, ha bíránkhoz fordul, aki örömmel áll minden polgártársunk rendelkezésére.”

Amikor fent az utcasöprést említettem, még nem olvastam végig a cikket. Néha mégis ívet húz egymással a múlt üzenete és a jelen? Az ilyen villanás rövid, de a retinába ég.

Visszatérve az enyhe télre, a cikkben is említett falu bírája, Kecskeméthy Vincze a Rákosszentmihály-Kiskecskemét kertészeti rovatában az ilyenkor szükséges munkákat sorolja: „Most különös gondot kellett volna és kellene fordítani arra, hogy az ilyen dudvafélék a föld gyomrába kerültek volna s ezzel a föld gyomrában már trágyává váltak volna s így sok mindenféle féreg is elpusztult volna.” Következő rovatunkban a kertjüket szerető olvasóink tőle kaphatnak ma is használható tanácsokat, hogyan gondozzák házatájukat.

Széman Richárd

A XVI. Kerületi Újság legfrissebb száma: https://www.bp16.hu/hirek/keruleti-ujsag/20211-szam-20210113 

Hír kategória
Közzétéve
2021. 01. 13. - 12:41
Utoljára szerkesztve
2021. 01. 20. - 16:09