Ugrás a tartalomra

Magyar szépmesék – Betyárbecsület

híres betyárok

Kállay Péterné, a nagyszabolcsi úrasszony, 1810-ben egy szép nyári reggel borsodi birtokáról az ecséri pusztáról, hazafelé indult Tiszaeszlárra. Négylovas hintóban. A bakon a kocsis mellett a hajdú. Hátul a párna-
zsákokat vivő társzekeren a tót szakács. Az úrasszonnyal vele volt a hétéves kisleánya, Jeanette. Alig hagyták el Nagymihályfalvát, porfelleg kavargott föl a messze rónán, lovak patkója alatt döngött a föld és a hintó mellé rúgtatott tizenhárom fegyveres betyár. Legelül egy gyönyörű szép legény, akin mindjárt látszott, hogy ő a vezér. Habos, fekete selyem ing-gatya rajta, a fején árvalányhajas pörgekalap, az öve tele aranyveretű pisztollyal, a kezében cifra karikás. Kondor szöghaja a vállát verte. Mokány lovát táncoltatva, módosan levette a kalapját, úgy köszönt be a hintó ablakán:
– Adjon Isten szerencsés jó napot, nagyságos asszonyom!
– Fogadj isten, fiam. Ki vagy, mit akarsz? – válaszolta Kállayné és a hangja nem reszketett egy csöppet sem. A legény kevélyen felelt a kérdésre:
– Én volnék Angyal Bandi tizenkét emberemmel.
(Jezus Maria – hallatszott hátul a szakács szava. Mert ez a név azt jelentette, hogy Borsod és Heves rettentő hírű haramiája teszi tiszteletét és most mindjárt lesz nemulass.) De az úrasszony most sem ijedt meg. Odasúgott a mellé simuló kislyányának: Pas de peur, (ne félj!) aztán kiszólt az ablakon:
– Hát mi kell fiam?
Angyal Bandi mintha megsértődött volna.
– Nem kell nekünk semmi, nagyságos asszonyom. A nagyságod kasznárjától kijár nekünk a kommenciónk rendesen. Télvíz idején, mikor nincs keresete a szegénylegénynek, mindig megkapjuk azt az egynéhány oldal szalonnát, a kenyeret, sót meg a bort. És köszönjük is nagyságodnak ezt a nagy szívességét. De most a' végett jöttünk volna, hogy – tetszik tudni – mostanában igen sok kapcabetyár garázdálkodik ezen a tájékon a „mi képünkben”. Hát igen bánnánk, ha ez a gaz nép alkalmatlankodni találna nagyságodnak. Csak azért jöttünk, hogy elkísérjük a kövesdi határig. Mert szeretjük, ha bátorságban jár az ilyen jó úri asszony!
Ezt mondta Angyal Bandi, azzal a fejébe csapta árvalányhajas kalapját és előre robogott legényeivel. Ez a furcsa bandérium jó másfél óráig kísérte Kállay Péternét. Mikor aztán a mezőkövesdi tornyoknak már a gombja is látszott, Angyal Bandi megint a hintó mellé rúgtatott:
– Most már nincsen ránk több szükség, nagyságos asszonyom. Istennek ajánljuk. Szerencsés utat kívánunk!
S a következő percben elnyelte őket a róna aranyos portengere. ... Ez a gavallér betyár, kiről azt mondja a krónika, hogy sohasem ölt és csak gazdagot fosztott ki, 1813-ban elszáguldott egész Kecskemétig. Ott aztán katonasággal kerítették be és föl is akasztották, mint annak a rendje. Azért mondja a borsodi nóta: „Lám megmondtam, Angyal Bandi, ne menj az Alföldre!”
A betyárvilág a XIX. században élte fénykorát. Alakjai a magyar pásztortársadalom rétegeiből, (csikósok, juhászok, gulyások) valók. Eredeti foglalkozásuk tapasztalatait hasznosítva váltak törvényen kívüli „kisvállalkozókká”. Ők maguk szabták maguknak és legényeiknek a nyers és szigorú törvényeiket, amelyekkel lehetővé vált a működés, a megmaradás, a túlélés. Volt köztük rettegett országháborító rablógyilkos. Voltak viszont, akiket a nép a szegények támogatójaként ismert, védelembe vett, bújtatott, élelmezett. Szám szerint lehettek közel százan. A legismertebbek közülük Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Angyal Bandi, Savanyú Jóska, Patkó Bandi, Vidróczki Márton, Bogár Imre.
Emléküket, életmódjukat, a betyárromantikát őrzik kocsmák, fogadók, vendéglők.
 

Hegyi Ákos

Hír kategória
Közzétéve
2020. 08. 14. - 13:24
Utoljára szerkesztve
2020. 08. 14. - 13:25