Magyar szépmesék: Két lábbal a földön

Munkatársunknak, idősebb Hegyi Ákosnak különleges beszélgetésre nyílt alkalma a közelmúltban. Régi ismeretségük okán tehetett születésnapi látogatást gróf Széchenyi Zsigmond özvegyénél, Hertelendy Margitnál, akit a hozzá közel állók Mangi néninek szólítanak. A látogatás krónikáját Hegyi Ákos meg is osztotta velünk.

Mangi néni a lakásán fogadott. Elsőként köszöntöttem születésnapja alkalmából, és jókívánságaim mellé egy nagy csokor azáleát nyújtottam át az ünnepeltnek. Miután gyönyörködve megdicsérte a csokrot, hellyel, kávéval és süteménnyel kínált, majd elkezdődött a beszélgetés.
– Most már ne is mondja, hogy hányadik születésnapom, mert ennyi év után megengedhetem magamnak, hogy nem számolom. Csak peregnek az évek, nem leszünk fiatalabbak! De maga mindig meglep és eszembe juttat mindenféle dátumokat!
 A barna szalonban, ahol leültünk, a vadászemlékek, tárgyak, festmények sűrűn betöltik a szobát. Tárgyak, de szinte érzékelhető a belőlük áradó múlt. Én éppen erről a múltról szerettem volna kérdezni Mangi nénit.
– Hát ha muszáj, kérdezzen! – adott szabad utat a kérdéseimnek. Én pedig éltem is a lehetőséggel.

– A születésnapok közül van-e olyan, amelyre különösen tetszik emlékezni?
– Tudja, a férjem azt írta valahol, hogy felnőttkorunk karácsonyaiban is a gyerekkorunk élményeit idézzük. Én is így vagyok ezzel, szinte csak fiatalkori évfordulóim jutnak eszembe. Szerettem a lovakat, imádtam lovagolni. Volt is otthon, Pacsán, Andorházán jó pár igás, vadász és nyerges lovunk. Mégis, mikor az egyik ifjúkori születésnapomon apám bevezetett az istállóba, és ott állt előttem felnyergelten, száron tartva egy gyönyörű telivér sötétpej kanca, nagyon izgatott lettem. Lima volt az, az én lovam. Na, ez a pillanat örökre megmaradt bennem. Mintha ma lenne. Pedig régen vol, 1944-ben ültem rajta utoljára.

– Férfinyeregben?
– Természetesen. Persze, kipróbáltam a női nyerget is – nézze, ezen a festményen az anyósom női nyeregben ül –, de az nem nekem való. A három fivérem mellett egyetlen lányként úgy lovagoltam velük, mint egy fiú.

– Mi történt Limával?
– Egyszer csikózott, aztán jött a front, az oroszok, többé nem tudtam róla. A rokonaimat, a testvéreimet többfelé sodorta az élet, kit erre, kit nyugatra. A földet, a kúriát elvették. Én az anyámmal maradtam. Öcsémről hónapokig nem tudtuk, hogy Kistarcsán és Recsken volt. Végül mindhárman külföldre mentek. Úgy is mondhatnám, hogy elvesztettem őket, de ez így nem teljesen igaz, mert az egymás iránti szeretet mindvégig összekapcsolt bennünket. Már csak az öcsém él Svájcban. Nagy lovas volt ő is, de sajnos most már nem ül föl ő sem a nyeregbe túl a 90-en.

– Keserű emlékek. Vészterhes évek lehettek. Mangi nénire hárult a csonka család gondja. Hogy tetszett bírni?
– Hogyan? Hát két lábbal a földön. Kifogyhatatlan energiáim voltak, mentem, utaztam, a munkákban nemigen válogathattam, a lehetőségeket kihasználva éltünk napról napra. Anyámról, és később az első házasságomból született lányomról is én gondoskodtam. Esztert a férjem, Zsiga, a lányunknak tekintette, aki ugyan Amerikában él, de úgy érzem, mindig mellettem van. Ahogy teheti, jön, most is várom a hónap végén. Remélem lesz repülőjárat Pestre – tudja, a járvány –, de lehet, hogy kénytelenek leszünk elhalasztani a találkozást.

– Széchenyi Zsigmondnak kedvenc jelzője volt a „kifogástalan”.  Milyen egy kifogástalan születésnapi köszöntés?
– Hát... hamarjában erre sokféle szempontot figyelve, sokféle válasz adható. Először: úr köszönt hölgyet, vagy hölgy köszönt urat? Milyen az ismeretségi szintjük? Kinek milyen ajándék illik? Milyen legyen a virág? A szokásos „isten éltesse” mellett, esetleg helyette mit illik mondani? És még sorjázhatnának a kérdések, napestig sem érnék a végére. Mindenesetre az én időmben az ünnephez illő öltözék – mindkét fél részéről –, és mértéktartó udvarias szépköszöntés volt elvárható, de azt hiszem, ez a mód a mai fiatalságnak sincs ellenére. De most már hagyjuk a születésnapokat, hátha elfelejtem, hányadik is jön, beszéljünk másról!

– Hogyan tetszett megismerkedni Széchenyi Zsigmonddal?
– Nekem sikerült amolyan mindenesi állást kapnom a keszthelyi kastélyban. Voltam szükség szerint fűtő, könyvtáros, német, francia levelező és idegenvezető. Zsiga meg, fogság, börtön és kitelepítés után szintén ide került, munkát kapott, mint segéderő, de ennek is örült. Itt találkoztunk újra, mert már régebben ismertük egymást, és mindketten túljutottunk egy-egy váláson. Én itt laktam Keszthelyen a lányommal, ő meg Balatongyörökön a Reznik családnál, ahogy azt Bertha Bulcsú szépen megírta. Összeházasodtunk, aztán idővel Pesten sikerült szükséglakást szereznünk.

– Fölvetődött, hogy el kellene hagyniuk ezt az országot, a hazájukat? Külföldön számos lehetőség nyílt volna az újrakezdésre.
– Férjem rosszemlékű, nehéz évei dacára is ezt mondta: „magyarnak itthon a helye”, és az olvasóihoz való hűség is itt tartotta. Akkoriban kezdték újra kiadni a könyveit. Így aztán 56 után is maradtunk. Az írógépünk meg „kikopogta” az élethez valót, a Jókai, majd a Tóth Lőrinc utcai lakást.
– „Manginak, akinek kitartó biztatása megíratta velem, aki csaknem társszerzője ennek a könyvnek”. Ez a nyilatkozat olvasható az Ahogy elkezdődött…-ben, amelyet nemcsak az olvasók, hanem az író is, munkái legkülönbjének tart.
– Rendkívül precízen dolgozott, kézzel írt, sokszor oldalakat újra meg újra javítva tette elém az anyagot, én meg legépeltem, néha kissé fáradtan, de megérte, mert végül büszke volt a „munkánkra”. Nemcsak az érett, kiforrott, gyakorlott stílusa miatt, hanem mert ez a téma magyar volt, és nem a „majomországról” szólt. Bár összesen kilencszer járt Afrikában, jobban szerette a pentelei, vagy somogyi fiatal tölöst (tölgyest) akármilyen vén majomkenyérfánál. Szívfájdalma volt, hogy a kárpáti, zalai, kőröshegyi szarvasbikái közül Diana szeszélye folytán egy sem tudta díjban, éremben, rangban megfölözni a nagy elefántját, amit a többi trófeával együtt elvitt a bomba. Ha a legfelsőbb vadászhivatalban döntenének, választhatok, valamelyik csapat visszajár, habozás nélkül a hazaiak után nyúlnék – mondogatta.

– Mikor készült el az Ahogy elkezdődött..?
– 1960-ban év végén, és 1961-ben már a boltokban volt. Az első kiadás hamar elfogyott.  A maga példánya – látszik, hogy forgatja – a harmadik, 1978-as kiadás. Nézze, ezeken a polcokon van az összes műve, az összes kiadás, igyekeztem összegyűjteni mindet.

A születésnapról, a születésnapokról szerettem volna még kérdezni, de ebben a Logodi utcai szentélyben gyorsan múlik az idő, és a „hely szelleme” elragad, lenyűgöz, feledteti a témát.
– Kedves Mangi néni! A vadászat Nagyasszonya, aki az egyik leghíresebb magyar vadász, Széchenyi Zsigmond feleségeként jó néhány közös vadászaton vett részt, 1964-ben még Afrikában is. Mindig segítő társként, készségesen, tollal és Kodak fényképezőgéppel fölszerelve, de puska nélkül. Ez hogy volt lehetséges?
– Nézze, igaz, hogy én vadászemberhez mentem feleségül, de sem azután, sem a régi szülői birtokon nem fogtam puskát vadra. Ezt sem a szüleim, sem később a férjem nem erőltette. Elfogadták, hogy én nem célozgatom fegyver nélkül sem a szalonkát, mint ahogy egykor Zsiga tette – pálcával kényszerült, az esélyt latolgatva – a puskamentes éveiben. Így is teljes és harmonikus volt az életünk.

Ezután még egyszer megköszönte a virágot, minden jót kívánt családomnak is, és búcsúzóul felhatalmazott, hogy ne várjak egy évig a következő látogatással, nyugodtan keressem föl akkor is, ha éppen nincs születésnapja.

Hegyi Ákos
id.hegyiakos@gmail.com