November 4-ei megemlékezés a Tóth Ilonka Emlékházban

Alább Szász József alpolgármester ünnepi megemlékezését olvashatják:

Nehéz szavakat találni olyan sorsfordító események megemlékezésein, mint az 1956-os forradalom eltiprásának november 4-ei gyásznapja, hiszen mi már csak a családi történetekből, elbeszélésekből ismerhetjük a szabadság mámoros két hetét követő lánctalpas iszonyatot, miközben még köztünk élnek a „pesti srácok”, a túlélők, a szemtanúk. 1956 örök mementó, mely a sötétségbe hasító fényoszlopként mutatja meg a magyarok elnyomhatatlan szabadságvágyát, amit a megtorlás vérrel és könnyekkel áztatott időszaka, vagy a puha diktatúra lekenyerező hízelkedése sem tört meg.

’56 emlékének olyan konszenzusnak kell lennie, ami egységbe kovácsolja a nemzetet, ahogyan a Tóth Ilonka Emlékházban rendezett, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiállításával egybekötött megemlékezésen Földváryné Kiss Réka elnök asszony fogalmazott, a lyukas zászló ne egy üres szimbólum legyen, amit illékony politikai szlogenekkel töltenek ki.

Jól emlékszem édesapámra, aki kérlelhetetlenül, töretlenül hitt a kommunizmus bukásában, és végül valóban lekerültek a kedves vezérek képei a falakról, porba hullott a vörös csillag – ezt pedig kétséget kizáróan 1956 hőseinek és mártírjainak köszönhetjük, mint Tóth Ilonka vagy Mansfeld Péter, akiknek emlékére az „Építsünk hidat!” kezdeményezés keretében egyszerre gyújtottunk mécsest a második kerületben és az Állás utcában.

A gyertyák lángja világítson a mártíroknak, tisztelet a hősöknek!