Augusztus 19-én emlékezhetünk a fényképezés születésének 182. évfordulójára, augusztus 29-én pedig a Magyar fényképezés napja kötődik a közel kétszáz éves technikai találmányhoz, ami a 20. századra alaposan megváltoztatta a történetírást (is). Előbbit talán mindenki tudja, mihez kötődik: Daguerre találmányát ekkor mutatták be a francia Tudományos és Képzőművészeti Akadémián. Utóbbiról kevesebbet beszélünk, de érdemes tudni, Magyarországon először 1840. augusztus 29-én készült nyilvános rendezvényen dagerrotípia. Egy év, tíz nappal a francia bejelentés után. Abban az időben, amikor a hír még csak lovaskocsin „száguldott” át országhatárokon. Ezután majd’ egy fél évszázadot kellett várni, hogy mindenki rájöjjön, micsoda nagy ajándéka ez a feltalálóknak, hiszen a fényképezés a nyomdatechnika fejlődésével a századfordulótól kezdve változtatta meg gyökeresen a történetírást is. Ma már alig van szeglete az életnek, ahol nem rögzül a fény által megfogott pillanat. Nélküle mi, akik lakhelyünk múltját kutatjuk, csak poratkás, sárgultan töredező papírlapokból, avítt, céljukat vesztett tárgyakból betűzhetnénk a múlt titokzatos hétköznapjainak sorait.
Mi mindent ajándékoz nekünk egy múltból ránk maradt fotográfia? Ha portré, belenézhetünk az ábrázolt ős tekintetébe. Esetleg megismerhetjük a mosolyát. Ha ügyes volt a fotós, érzékeny a pillanatra, esetleg egy őszinte gesztust is be tudott csempészni a képbe. Ha eltekintünk a személyes aurától, a fényképezett öltözéke is sok mindenről árulkodhat. Adott esetben beszélhet a társadalmi státuszról (katona, tűzoltó, munkás, kéményseprő, stb.), vagyoni állapotról, a kor divatjáról. A csoportképekre is áll minden, amit eddig felsoroltam és plusz információ lehet műtermi és otthoni képeknél a beállítás hierarchiája, a háttérként szolgáló belső (külső) tér atmoszférája is. Az épületfotókon a mára eltűnt villák (tulajdonosaikkal az ablakokban, kertben), iskolák, vendéglők egykori, még „virágzó” állapotát ismerhetjük meg. Időkülönbségekkel felvett több felvétel esetén az építkezések fázisairól kaphatunk képet. Volt egy időszak, amikor egy kereskedelmi egységet (vendéglőt, hentesboltot, borbélyüzletet, varrodát, stb. úgy fényképeztek, hogy a tulajdonos, az alkalmazottak, esetleg néhány törzsvendég csoportképbe állt össze a feliratos, hirdetésekkel gazdag portál elé. Micsoda sűrű összegzése lehet ez egy korszaknak! A riportfotóról számos könyvet írtak már: miért is pótolhatatlan a történetírásban, ezen a kis helyen nem részletezném, nélküle a történettudomány (minden ellentmondásával, ferdítéseivel együtt is) már nem elképzelhető.
Nézzük például, a mellékelt századfordulós képeslap mennyi mindenről mesél, ha faggatjuk?
A képeslapküldés első időszakában még nem volt külön hely az üzenetekre, így a kép köré, gyakran a képbe írták bele üdvözletüket a feladók.
A képeslapot Gyalár (ma Ghelari, 20 km-re Vajdahunyadtól) településre küldték 1901-ben Szavkay Lujza kisasszonynak. „1901. VII. 12. de. 11 1/3. ó. E költői helyen, Mátyás király szobrának talapzatánál ebédelünk. Olyan szép hely, hogy esztendőre itt nyaralunk! Csókol: Ede”. A címzett édesapja Szavkay Ede tanár, középiskolai igazgató, tehát feltételezhető, hogy ő írta a levelet.
A képoldalon a mátyásföldi Nagy vendéglő látható. Az épület középső része az eredeti, még Beniczky Gábor cinkotai földbirtokos által építtetett vendéglő, amelynek két oldalára Paulheim József kezdeményezésére és tervei szerint építették fel a két, a képen is látható toronyszárnyat. Feltételezésem szerint – amire még nincs írásos bizonyíték – a középső, eredeti részt a mátyásföldi nyaralótulajdonos Neuschloss fivérek tervezték, építették. Ez két dolog miatt is feltételezhető, az egyik az általuk épített épületek stílus-hasonlósága (Mátyásföld: Beniczky vadászlak a Bökényföldi úton, és a Neuschloss nyaraló a Veres Péter úton, valamint az Ezredéves Kiállítás ünnepélyek Csarnoka 1896-ban, a Városligetben). A másik oka a feltételezésemnek, hogy az utóbbi képével hirdették meg két alkalommal a Mátyásföldi Nagyvendéglőt a Vendéglősök Lapjában, 1900 májusában és júliusában. Talán hirtelen nem tudtak fotót készíttetni, és arra gondolhattak, biztosabb, ha saját épület fotójával helyettesítik az eredetit. A két szám után sokáig (végleg) kép nélkül jelent meg a hirdetés a lapban, valaki rájöhetett csúsztatásra.
A képeslapot az a Korvin testvérek nyomdája adta ki, akik 22 év múlva, 1923-ban Kékmadár című időszaki lapban megjelentették József Attila versét, a Lázadó Krisztust, amiért a költőt istengyalázás vétségében „A kir. törvényszék (…) József Attila vádlottat a Btk. 190. §-a és a 6050–1923. M. E. sz. rendelet 7. §-a alapján 8, nyolc hónapi fogházra, mint főbüntetésre, ezenfelül 200000 K. pénzbüntetésre ítéli…”
A fényképész háta mögött a Mátyás szobor. A vendéglő előtti parkba érkezett kirándulók, vagy a délutáni sétájukban megpihenő helyi nyaralótulajdonosok történetét már soha nem tudhatjuk meg, mint ahogy azt sem, miért ilyen komoran figyelik a fényképész mestert. Csak találgathatunk a kardját ölében pihentető katonatisztről, aki mellett feltehetőleg a felesége ül. A szemben lévő padon anya és lánya, az apa védőn áll mögöttük. A két unoka a virágágyás tövében, kellő távolságból bámulják a szobor tövében álló, magát a hatalmas, csőrős doboz mögé fekete lepellel elrejtő gyanús alakot.
A képen tavasz van, vagy ősz. Ilyenkor nem rejti el a fák lombja az épület szépségét, és már–még nem kell a kabát.
Széman Richárd