Előző két lapszámunkban beszélgettünk az „aranyműves” Decsi Andrással, aki edzőként másodszor segítette hozzá Szilágyi Áront az olimpiai aranyéremhez, majd az édesapa, Decsi István mesteredző történetét ismertük meg, most pedig a Tokióból bronzéremmel hazatért Decsi Tamást kérdeztük a legújabb sikerig vezető útról.
– Az én sportpályafutásom története 1993-ban kezdődött az UTE-ban. Előtte már egy évet eltöltöttem ugyan a vívóteremben, de versenyezni csak 1993-ban kezdtem. Addig inkább a tenisszel barátkoztam, hattól tíz éves koromig teniszeztem. De megirigyeltem bátyám sikereit, a vele járó serlegeket, érmeket és kupákat, így beálltam a vívók közé. Hét nagyon eredményes év következett. Számtalan magyar bajnokságot nyertem, majd 1997-ben bekerültem az utánpótlás válogatottba, ahol egyéniben Világ- és Európa-bajnoki címet szereztem. Háromszor vívtam aranyéremért junior világbajnokságokon, amire máig nem nagyon van példa. Majd 2000-ben átigazoltunk a BSE-be, mert az UTE mély, akkor megoldhatatlannak tűnő válságba került. A BSE viszont egy új koncepcióval, komoly anyagi háttérrel, a kardvívás egyik új fellegvárává kezdte kinőni magát, a jövőt képviselte. Mindenkit leigazolt, aki csak számított a kardvívásban. Ez számomra újabb nyolc sikeres év kezdetét jelentette, hiszen 17 évesen bekerültem a felnőtt válogatottba, melynek azóta is tagja vagyok.
– Említenél néhány eredményt ebből az időszakból?
– Sok világverseny érmet nyertünk a válogatottal. 2004-ben egyéni felnőtt Magyar Bajnok lettem és a csapattal is megnyertük a Magyar Bajnokságot. Ez különösen szép élmény volt, mert akkor a Vasas adta a válogatott gerincét, mégis mi nyertük a bajnokságot. A legkiemelkedőbb eredményünk azonban a 2007-es szentpétervári csapat világbajnoki aranyérem, amely révén felnőtt világbajnok lettem.
– Melyik volt az első olimpiai részvételed?
– 2008-ban a Pekingi olimpián ismertem meg a világjátékok légkörét. Erről azonban nem a legjobb emlékeket őrzöm. Nagyon eredményes év állt mögöttem. Ebben az évben benne voltam abban a trióban, akik a legtöbb világkupadöntőt vívták. Így reálisnak tűnt egyéniben egy érem, csapatban pedig világbajnoki címvédőként, és a világranglista második helyezettjeként szintén éremesélyesként utaztunk Pekingbe. Egyéniben azonban Szilágyi Árontól kaptam ki, csapatban pedig egyetlen találattal szenvedtünk vereséget az amerikaiaktól. Ez azért is nagyon fájt, mert 2004-ben is a papírforma szerint sokkal esélytelenebb amerikaiak győztek le minket, és ez megismétlődött. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az előzetes várakozások és esélyek fényében én ezt az olimpiai szereplést személyes tragédiaként éltem meg, hiszen érem nélkül kellett hazatérnünk. Közben azonban a XVI. kerületben felfigyeltek arra, hogy folyamatosan ott vagyunk a kardvívás nemzetközi élvonalában, és a polgármester, Kovács Péter ötlete alapján fölmerült egy helyi vívóegyesület alapításának az ötlete, ezzel meghonosítva a kardvívást a kerületben.
– Nem volt kockázatos így kilépni a sorból? Hiszen a nagy vívóegyesületek – a Honvéd, az UTE, a BVSC, a Vasas és az MTK – érdekeit bizonyára sértette ez az elhatározás.
– Bevallom, édesapámnak voltak is fenntartásai, hogy a felsorolt nagy múltú egyesületek sorából kiválva lehet-e majd létezni a sportágban, de megszületett az elhatározás, és belevágtunk, amit nem bántunk meg. 2008-ban nagy érdeklődés mellett, 150 gyerekkel indítottuk el az edzéseket a kerületi általános iskolákban. Egyesületem, a BSE nem nézte jó szemmel, hogy én edzősködöm is az új kertvárosi egyesületben. A polgármester úr ekkor megoldásként azt javasolta, hogy igazoljak át az általunk alapított Kertvárosi Vívó Sport Egyesületbe, amit nagy örömmel meg is tettem. Ez egyszerre volt nagy lehetőség, és ugrás a sötétben, de ma már elmondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, mert ekkor sportpályafutásomnak egy újabb nagyon szép és eredményes szakasza kezdődött.
– A KVSE sportolójaként mikor jöttek az eredmények?
– Töretlenül folytatódott az addigi pályám. 2008 decemberében járt le a szerződésem a BSE-ben, és 2009-ben már a KVSE színeiben szereztem egyéni világbajnoki bronzérmet, és ugyanez sikerült a csapattal is. Közben pedig folyamatosan fejlesztettük az egyesületet, és örömmel láttuk a fejlődést. Mondhatom, hogy nagyon hamar meghatározó egyesületté váltunk. Nem csak az egyik legnagyobb létszámú utánpótlásbázisként működünk, de az egyik legeredményesebbek is mi vagyunk. Szép éremgyűjteményünk mellett sok országos bajnokunk is van, és már több tanítványunk eljutott az utánpótlás válogatottba is, ahol szerepük volt Európa-bajnoki címek kiharcolásában.
– Hogyan folytatódott a személyes vívókarriered?
– A 2012-es Londoni olimpia számomra ismét a csalódás olimpiája volt. Az utolsó kvalifikációs versenyre nem jelöltek a csapatba. Ez váratlanul ért, mert nem gondoltam, hogy olimpiai érem nélkül kell búcsúznom a pályafutásomtól. Azt mondták, fiatalítani akarnak. Csakhogy a kardvívás nem a tinédzserek sportja, rengeteget számít a rutin, így a fiatalításnak az lett az eredménye, hogy a magyar csapat ki sem jutott az olimpiára. Ráadásul egy buta új szabály miatt (rotációs rendszer) tudtuk, hogy 2016-ban Rióban nem lesznek férfi csapatverseny. És mivel az egyéni kvalifikáció is borzasztó bonyolult volt, úgy gondoltam, hogy számomra már nincs esély. Mégsem adtam fel, és Szilágyi Áron mellett nekem sikerült kvalifikálni a rió de janeirói játékokra. Ott a sorsolás szeszélye egy orosz világbajnokkal hozott össze, aki olyan bírói segédlettel győzött le, hogy utána a győztes bocsánatot kért a történtekért. De ez az eredményen nem változtatott.
– Közben az évek során kialakult egy nagyon stabil magyar férfi kardcsapat.
– Igen, ebben a külföldről hazatérő Andris bátyámnak elévülhetetlen érdemei vannak, minden világversenyen ott voltunk az első háromban. Nyertünk Európa-bajnokságot és három világbajnoki ezüstöt.
– Aztán jött a vírus, és fölborított mindent.
– Igen, de úgy érzem, hogy mi ennek ellenére csúcsformában érkeztünk Tokióba. Én például a felkészülés jegyében közel 15 kilót fogytam. Felkészültek voltunk, így nagyon jó vívással győztük le a régi nagy riválist, az amerikaiakat. Az olaszoktól –szintén nagy vívónemzet – úgy kaptunk ki, hogy az utolsó pillanatig nem gondoltuk, hogy nem mi győzünk. Itt volt az a technikai baki, hogy Áron találatánál 43:43-as állásnál egyszerűen a találatjelző nem működött. Ez nagyon kritikus pillanatban történt, megtörte a lendületünket, kikaptunk az olaszoktól. Viszont tudtuk, hogy éremért jöttünk, így a bronzcsatát mindenképpen meg akartuk nyerni. Ez végül sikerült is, így 25 év után a magyar kardcsapat ismét ott állhatott az olimpiai dobogón.
– Mit gondolsz a folytatásról?
– Ha úgy érzem, hogy olyan formában leszek három év múlva a párizsi olimpiára, hogy esélyesként indulhatok, nem tartom kizártnak ezt a lehetőséget. Ez azonban attól is függ, hogy a csapatnak szüksége van-e rám. Három év alatt azonban sok minden történhet. A csapat tagjai úgy nyilatkoztak, hogy velem együtt képzelik el a folytatást.
– Ez fölveti az utánpótlás kérdését is. Hogy állunk ezzel?
– Jelenleg az utánpótlásmezőnyben nem látszik olyan egyértelmű tehetség, akiből sugározna az a lehetőség, hogy felnőtt világversenyen kiemelkedőt alkosson. Ám ez változhat, hiszen az elmúlt két évben alig voltak olyan versenyek, amelyeken berobbanhatott volna egy-egy kiemelkedő képességű fiatal. Márpedig ez bármikor megeshet.
– A Te neved előtt néha ott látjuk a dr.-t. Miből doktoráltál?
– Jogász vagyok, és a vívás mellett most már harmadik éve aktívan dolgozom ügyvédjelöltként, tárgyalásokra is járok. De 2008-ban az edzői oklevelet is megszereztem, mert nem tudom elképzelni, hogy valaha is hátat fordítsak a vívásnak. Talán megfér egymás mellett mindkettő.
Mészáros Tibor
Az újság legújabb száma elérhető: https://www.bp16.hu/hirek/keruleti-ujsag/202117-szam-20210908