Életműdíj egy még befejezetlen életműért
Az Ikarus BSE atlétikai szakosztályának vezető edzője, kerületünk díszpolgára, idősebb Tomhauser István néhány napja a Magyar Edzők Társasága Edzői Életmű Díja kitüntetésben részesült. A mesterrel otthonában beszélgettünk több évtizedes, kiemelkedően eredményes edzői pályafutásának állomásairól és titkairól.
– Hogyan lesz valakiből atlétaedző?
– Általában egy atléta-pályafutás befejezésekor jut eszébe az embernek ilyesmi. Én középtávfutó voltam, és amikor addigi sokéves edzésmunkám már feljogosított arra, hogy nemzetközi eredményekről álmodjak, három, a további felkészülésemre nézve tragikus év követte egymást. Az 1961-es szezont azért hagytam ki, mert súlyzós edzés közben úgynevezett légmellem keletkezett, egy légbuborék a tüdő és a mellhártya között. A következő évben az egész országon egy járványos kötőhártya-gyulladás söpört végig, és engem úgy elkapott, hogy az orvosok már az egyik szemem eltávolításán gondolkodtak. Végül pár nappal a műtét előtt egy svájci gyógyszer megmentette a szemem világát. A harmadik évben pedig elvittek katonának. Igaz, a sportszázadba kerültem, de egy igazi céltudatos felkészülésre mégsem volt lehetőségem. Így az olimpiai álmok szertefoszlottak. Egyre inkább azon gondolkoztam, merre induljak az aktív sportolás befejezése után.
– Eközben hogyan alakult a magánélete?
– Ekkor már az Ikarusban dolgoztam, megismerkedtem a feleségemmel, de a sport azért örökre az életem része maradt. Bekapcsolódtam ugyanis az Ikarus fotókörébe, és beleszerettem a fotózásba. Az országos sportvezetéssel azonban továbbra is kapcsolatban maradtam, sportversenyeken fotóztam, és megtudtam, hogy a montreáli olimpia után a legfelső sportvezetés elégedetlen az eredményekkel. Volt ugyan egy-egy kiemelkedő olimpiai bajnokunk, de szélesíteni akarták a bázist, és az utánpótlás-nevelés felé fordult a figyelmük. Én elmondtam, hogy úgy érzem, ebben tudnék segíteni. Ismerték a sportmúltamat, tudták, hogy az ország egyik legnagyobb gyára áll mögöttem, így fölvettük a kapcsolatot az Ikarus sportvezetőivel, és gyári, valamint tanácsi támogatással még az olimpia évében 1976-ban megalakítottuk az Ikarus Atlétikai Szakosztályt.
– Hány edzővel kezdték a munkát?
– Kezdetben én voltam egyedül. Teljes lelkesedéssel láttam neki a feladatnak, és mindent beleadtam, amit addig megtanultam a sportról. Ebbe az is beletartozott, hogy családommal szabadidőnkben próbáltuk rendben tartani a salakos futópályát, gazoltunk, locsoltunk gereblyéztünk, hogy megteremtsük a minimális feltételeket.
– Mikor kezdtek jönni az eredmények?
– A megalakulás után néhány évvel az Ikarus Atkétikai Szakosztály már aktívan részt vett a magyar bajnoki rendszerben. A válogatott szint elérésére a 80-as évekig kellett várni. Ebben az időszakban neveltjeink közül Bálint Mónika, Vasas Zsolt, Horváth Dóra, Vékony Judit vagy Armuth Gábor nem csak hazai, hanem nemzetközi versenyeken is komoly eredményeket értek el.
– A maiak között is van kiemelkedő tehetség?
– Többen is vannak, Gyürkés Viktória 800 méteren VB döntős volt, és továbbra is benne van a nagy eredmények lehetősége, róla biztosan fogunk még hallani.
– A feltételek mára gyökeresen megváltoztak.
– Elmondhatom, hogy a körülmények a kezdetek óta kisebb megtorpanásoktól eltekintve folyamatosan javultak. Szerencsére a jelenlegi Önkormányzat Kovács Péter polgármesterrel az élen – aki egykor nálunk atletizált – elkötelezett támogatója a sportnak, és így azzal büszkélkedhetünk, hogy az Ikarus Atlétikai Centrum minden olyan feltételnek megfelel, amely alkalmassá teszi nemzetközi versenyek rendezésére, és ideális körülményeket biztosít a felkészüléshez is.
– Ma mit tekint sikernek a munkájában?
– Mint egy kiemelt utánpótlás-nevelő egyesület edzőjének, a legszebb az, ha valamelyik versenyzőnk ott áll a dobogó valamelyik fokán. De siker az is, ha tanítványainkból testnevelő tanár, edző, sportvezető, sportdiplomata, vagy a sportot bármilyen módon támogató ember lesz, és siker az is, ha egy átlagos sportolónk, aki nem ért el kiemelkedő eredményeket, de önfegyelemre, egy közösség iránti kötelességtudatra, egészséges életmódra tanította a sport, hozzánk járatja edzésre a gyermekét, unokáját. Ha a szemlélet öröklődik, az is nagyszerű eredmény.
– Az Ön tudásának van-e örököse?
– Igen, a jelenleg 15 fővel működő edzői stáb egyik tagja a fiam, ifjabb Tomhauser István. Ő most éppen nemzetközi hírű gátfutónkkal, Bay Balázzsal ért el kimagasló eredményt. Balázs nemrég javította 13’15”-re 100 méteres gátfutásban egyéni csúcsát, ami egyben országos rekord is, és bármilyen világversenyen dobogós helyet lehet elérni vele.
– Hány sportolója van az Atlétikai Szakosztálynak?
– Jelenleg 350 fő neve szerepel a névsorunkban.
– Mannyire ismert és elismert a szakosztályuk.
– Mind a sportvezetés, mind a versenyzők körében jól cseng a nevünk. Mindenki nálunk akar edzeni, és ezért sokan fizetni is hajlandók. Most például egy debreceni gátfutó jár hozzánk, aki abba akarta hagyni a pályafutását, mert úgy érezte, nem tud továbblépni. Közel két másodpercet lefaragtunk az eredményéből, így már nem is gondol a visszavonulásra.
– Mi a „Tomhauser-módszer” titka?
– Azt hiszem a fizika és az élettan törvényeinek ismerete alapkövetelmény. Ezen túl fontos, hogy az edzések változatosak legyenek, ne váljanak unalmassá, gépiessé. Észre kell venni, ha egy sportoló fáradt, de azt is, ha bírna még nagyobb terhelést is. Naprakész ismeretek szükségesek tanítványaink fizikai és lelki állapotáról. De van egy megfoghatatlan, része is az edzői munkának: a megérzés. Ez utóbbin sokat finomít a sokéves tapasztalat, de ez sajnos nem tanítható.
– Ön nem csak sikeres edző, hanem kitűnő sportszervező is.
– A gyakorlat megtanított arra, hogy nagy hiba, ha az ember mindent maga akar csinálni. Rájöttem, hogy a sikerhez nem csak sportolókból kell egy csapat, hanem edzőkből is. Minden szakágunkhoz kerestem egy olyan edzőt, aki korábban maga is azt a sportágat űzte. Felismertem azt is, hogy az eredményes munkához kell egy stabil, pályán kívüli háttér. Segítők, akik részt vesznek a versenyek szervezésében, beszerzik vagy kimossák a mezeket, üzemeltetik az eredményjelzőket, adminisztrálnak, karbantartják a pályát, átérzik e feladatok fontosságát, egyszóval lelkesen dolgoznak. Részt vettem a Magyar Atlétikai Szövetség megbízásából hazai rendezésű világversenyek lebonyolításában is. Megalakítottam továbbá 1998-ban az Atlétikabarátok Klubját, amelynek célja a szabadidősport felkarolása volt.
– Hol vette át a kitüntetését?
– A MOM-parkban rendezték a Testnevelési Egyetem diplomaosztóját és a doktorok avatását. Ennek keretén belül osztottak kitüntetéseket is.
– Kitől vette át az életműdíjat, és mivel indokolták?
– Dr. Kemény Dénes, a Mesteredzői Kollégium elnöke, Molnár Zoltán, a Magyar Edzők Társaságának elnöke, Sárfalvi Péter sportért felelős helyettes államtitkár és számos más sportvezető jelenlétében Mocsai Lajos, a TE jelenlegi rektora és dr. Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke nyújtotta át a kitüntetést. Az indoklásban ismertették szakmai életrajzomat, és hozzátették még azt is, hogy 41 éves tevékenységem alatt 450-en lettek magyar bajnokok a tanítványaim közül.
Tomhauser István pályafutása azonban még nem fejeződött be, hiszen ma is aktív edzője az Ikarus Atlétikai Szakosztálynak. Így elképzelhető, hogy az eddigi 40 érem, oklevél, elismerés és kitüntetés a jövőben még szaporodik.
XVI. Kerületi Újság