Ugrás a tartalomra

Kati néni

Az ötvenes években a főváros környéki falvakból az asszonyok finom, falusi élelmiszerekkel házaltak Budapest külső kerületeiben. Közülük az egyik legkitartóbb Kati néni volt, hiszen több mint 60 évig hozta portékáit állandóvá vált vevőkörének. Ezzel beépült a XVI. kerület történetébe.      

Amikor az ötvenes évek vége felé csatlakoztam az örökké együtt bandázó utcabeli srácok csapatához, gyakran láttunk egy asszonyt befordulni a sarkon. Sokszoknyás, dísztelen népviselet, fején sötét kendő, mindkét kezében tehertől meg-megnyikorduló vesszőkosár, hátán súlyoktól nyöszörgő puttony. Némelyik kapunál megállt, bekiáltott, hiszen csengő is alig volt akkortájt, akárcsak ép kerítés. Sietve kihozták a szárazkenyeret, amit ő gyakorlott mozdulatokkal rendezett a puttonyába. Célszerűen, hogy sok férjen. A szárazkenyér érték volt, kellett otthon a disznóknak. Cserébe tejfölt, tojást, babot, csirkét, dióbelet adott a kosárból. A pénzt köténye alá rejtette, és már ment is tovább a következő utcába. A legrövidebb úton, mindig célszerűen.
Aztán eljött a tél, az utca nyári népét bezavarta a szobába. Akkor még jégvirágot rajzolt a lakások ablakaira a fagy, és mi azon keresztül láttuk az asszonyt a puttonnyal, a kosarakkal, ahogy a metsző, havas széltől kissé elfordítva arcát, rótta aznapi útját. Jött minden héten. Egyszer mínusz 22 fok volt, csodájára is járt a világ. De Kati néni – így hívta felnőtt és gyerek a tejfölös asszonyt – akkor is befordult az utcasarkon. Nagymamám összecsapta kezeit: Kati néni, ilyen gonosz hidegben nem is vártuk – mondta, mire ő csak ennyit válaszolt: ígértem, hát jöttem. Nem időzött sokat sehol. Haszonnal kellett járni, leülni nem jutott idő. Otthon sok volt a munka, a napok meg télen még rövidebbek, hát menni kellett.
Újra tavaszodott, rakódtak egymásra az évek, de Kati néni jött rendületlenül. A népviseletet már kezdték elhagyni a népek, de Kati néni nem változtatott, őrizte a hagyományt.
 Utcánk egykor apró népe kezdett felcseperedni. A nagyobb fiúk közül egyik másik már lányok után leselkedett, a nagyobb lányok már fiúkkal sétálgattak. A léckerítéseket először csak kijavították, majd kő- vagy vaskerítésre cserélték, a házak pedig megcsinosodtak. Aztán egyik-másik kertben már autó is állt. De csütörtökön, ha megállt a félkilences gödöllői HÉV, leszállt róla Kati néni, és befordult a sarkon. Népviseletben, hátán puttonnyal, két kezében kosárral. Később már mindenki tévét nézett, Tell Vilmost, Táncdalfesztivált, Tenkes kapitányát, és mindenhol bojler adta a meleg vizet. Csak Kati néni rótta télen-nyáron ugyanúgy az utcákat, mint régen. Gyalogosan, görnyedve a cipekedéstől. Jött, mert várták. Úgy tudtuk, hogy épül a szocializmus, de Kati néninek ez nem volt konkurencia. Az ő csirkéje, tejföle, túrója, babja jobb ízű volt, mint amit a boltokban árultak. Évszázados hagyomány volt benne.
 Az én életem úgy alakult, hogy tizenhét évre elköltöztem a szülői háztól. Házasság, család, gyerek, munka. Mire a sors majd’ két évtized után ismét visszaterelt gyermekkorom utcájába, a világ akkorát változott, hogy szinte rá sem lehetett ismerni gyerekkorom helyszínére. Idestova tíz éve újra szülőházamban élek. Ennyi kihagyás után egyszer egy csütörtöki napon pont akkor jártam a hévmegálló felé, amikor beállt a félkilences gödöllői, és – alig hittem a szememnek – leszállt róla Kati néni. S amíg mellette egy csitri épp mobilon hívta a mamáját, Kati néni ott állt a járdán népviseletben, két kosárral, hátán a régi puttonnyal.
Egy pillanatra még gyerekkorom illatait is újra éreztem és viszontláttam a léckerítéses, poros utcát.
– Kati néni, hát maga még mindig...?
– Mi mást csinálnék, hát várnak! – és láttam, hogy megismert.
– Még mindig csirke, tejföl, bab, dióbél?
– Tejföl már nem, az nagyon munkás.
– Ha meg nem sértem, hány éves, Kati néni?
– Hetvenkilenc – mondja, s egy fájdalmas grimasz rándul az arcára, miközben igazít a puttonyon. – Már kicsit nehéz. Negyvenhat óta járok. Akkor vezették be az új magyar forintot. Hatvanegy éve. Minden csütörtökön jövök – mondja, majd, mint aki már túl sok időt pazarolt fecsegésre, indul is tovább, oda, ahol ezúttal is várják. Biztosra vehetik, hogy jön. Ha fúj, ha fagy, jön, mert megígérte. És ez erősebb az írott szerződésnél.
 Utána szaladok. Még pár dolgot szeretnék megtudni, de nem nagyon ér rá válaszolni, mert hazafelé a féltizenkettes gödöllőit el kell érni. Csevegni nincs idő. Haszonnal kell élni.
– Legalább a nevét, Kati néni, a teljes nevét...?  
Csak úgy menet közben szól vissza a puttony fölött:
– Klementné vagyok a férjem után. Pont húsz éve halt meg, azóta nekem nagyon rossz – és nem látom, de a hangján érzem, hogy párás lesz a szeme. Elköszöntem, nem követtem tovább.
Később, úgy három óra múlva dolgom végeztével jövök visszafelé, s megint meglátom. Fáradtan ül a HÉV-megálló padján. Úgy látszik ő is végzett. Aztán fölszáll a féltizenkettes gödöllőire. Gödöllőn átszáll a Hatvan felé menő MÁV-járatra, és hamarosan Ikladra ér.
Hogy van-e családja, van-e valami szórakozása, öröme, senki nem tudja. Hogy volt-e beteg valaha is, arról sem tudunk. Hogy teljes nevét korábban kérdezte-e már valaki, azt sem tudjuk. Hiszen beszélni nem jutott idő, haszonnal kellett élni. Menni kellett, mindig menni.
Amióta újra találkoztam Kati nénivel, a félkilences gödöllőihez – ami azóta már  nyolcnegyvenesre módosult – megváltozott a viszonyom. Aggódva nézem, ha feltűnik. Félek, hogy egy napon cserben hagy. Félek, hogy egyszer, hatvanegy év után Kati néni nélkül fog megállni. Nem száll le róla puttonyával és a két, súlytól nyöszörgő kosárral. Mert akkor valami visszavonhatatlanul eltörik, megsemmisül, elmúlik. Valami, ami a mobiltelefonok, a házimozik és DVD-k világában roppant korszerűtlen, de mégis nagyon hiányzik majd. Valami, amit a plázákban kóborló, hotdogevő, kólaivó nemzedék már meg sem ért. Hát Isten éltesse sokáig, Kati néni!

Ezt a kis portrécikket 2007-ben, 14 éve írtam. Aztán úgy 2012-körül egy napon csörgött a telefon, és kerestek az ikladi helyi újságtól. A hölgy elmondta, véletlenül eljutott egy XVI. Kerületi Újság Ikladra, éppen az a lapszám, amelyben Kati néniről írtam. Szeretnék elkérni az írást, és betenni az ikladi lapba, hogy ezzel emlékezzenek Kati nénire. Így értesültem róla, hogy Kati néni elment. Emlékét azonban biztosan nem csak családtagjai őrzik, hanem az idősebb nemzedékből számtalan XVI. kerületi lakos is, akik állandó vevői közé tartoztak. Hiszen puttonyos, kosarakat cipelő alakja napjainkra már egybeforrt kerületünk félmúltjának történetével.
Mészáros Tibor

Az újság legfrissebb száma: 2021/13. szám (2021.06.30.) | Fejlődő Kertváros (bp16.hu)