Ugrás a tartalomra

Magyar szépmesék - Széchenyiről és a Hídról

Lánchíd

A Lánchíd fővárosunk, országunk büszkesége, Európa egyik legszebb – elragadtatásunkban szoktuk mondani, a világ legszebb – hídja. Tervezésében, létrehozásában magyar ötletek, ideák, tervek, angol mérnökök, rombolásában osztrák és német „szakemberek” vettek részt.

A reformkori Pest és Buda polgárosodó lakossága számára egyre inkább igény támadt a két városrészt összekötő állandó, télen is járható dunai hídra. Külföldre, főként Nyugat-Európa felé irányuló ipari, kereskedelmi, pénzügyi kapcsolatokat kiépíteni szándékozó, kiteljesedő vállalkozások közlekedési útvonalainak praktikussabbá tételéhez feltétel volt a híd. A híd, amelynek igénye és gondolata a városvezetőknek, a két parton szaporodó házak, paloták, templomok építtetőinek, építőinek és a vízi járművekkel rendszeresen átkelőknek a fejében is megfordult.
Széchenyi 1821 telén naplójegyzetében keserű személyes tapasztalattal ír a híd hiányáról, annak szükségességéről. Hosszas előkészítő munkával 1832-ben megalapította a Hídegyletet, széleskörű agitációval jómódú polgárokat, földbirtokosokat bankárokat invitált a tagság soraiba. Sina György bécsi bankár jelentős pénzügyi hozzájárulása mellett a Lánchíd Részvénytársaság alapítója lett. A híd eszméje egyre szélesebb körben terjedt, a pesti-budai lakosság is várta a megvalósítást, a jó, követendő példák hatására részvények vásárlásával támogatták, ami akkor újdonságnak számított, és bátor, kockázatokat rejtő befektetésnek minősült.

Mint minden nagyszabású, a városi életet alakító tervnek, így ennek is voltak jóindulatú, aggódó ellenzői. Az előkészületek időszakában, 1838 tavaszán tragikus árvíz öntötte el Pestet, (a Rókus kápolna falán ma is látható a víz szintje) óriási károkat okozva. A lakosság mentésében kitűnt Széchenyi barátja, Wesselényi Miklós. Az elemi csapás hatására az ellenzők legfőbb érve volt, hogy hasonló méretű áradat a hidat is elsodorhatná, és nincsenek megfelelő felkészültségű szakembereink, akik ilyen terhelésnek is ellenálló műtárgyat tudnának építeni. Ezt az okfejtést valószínűleg Széchenyi is elfogadta, mert Angliába utazott, hídtervező, hídépítő mérnökökkel ismerkedett meg, és alaposan tanulmányozta alkotásaikat. Szoros kapcsolatban maradt néhány kiváló specialistával, főként William Tierney Clark tervezővel. Megalakult a 30 tagból álló Országos Küldöttség, amely az építkezést intézte és felügyelte. Élén József nádorispánnal, aki országunk jobbításáért, gazdálkodásának modernizálásáért dolgozott – Habsburgnak született de magyarnak halt meg.

A feladat végrehajtására működő társaságok és a közvélemény hatására az 1836. XXVI. törv. jogi alapot biztosított: a híd épüljön meg! A bécsi Rothschild és a pesti Wodianer bankok az üzlet reményében megvették a részvények harmadát. Széchenyi javaslatára Sina György (a főrészvényes) meghívta W.T. Clarkot, akinek három tervéből nagyjából a mainak nyomvonalát fogadták el 1838. szeptember 18-án, az 1840. XXXIX. törvény pedig szentesítette. Meghívott angol mérnökök segítették Clarkot munkájában, tanulmányterveikben három fő szempontot javasoltak, a környezet hatásainak figyelembevételével.

  1. Minél kevesebb mederpillér legyen.
  2. Kitűnő, hibátlan legyen az alapozás (falazat).
  3. Ne a Duna legkeskenyebb részén épüljön (mivel ott a legnagyobb a sodrás).

A szerződést a nemzet részéről József nádorispán, a Lánchíd RT. részéről Sina György írta alá, amely többek között kimondja: a hídon átkelőknek vámot, hídpénzt kell fizetni, nincs kivétel. Ez pedig akkor még súlyos dolog volt, „rést ütött a nemesi adómentesség pajzsán”. Egy szittya, „patópál” habitusú nemes a felháborító törvénnyel szembesülve azt mondta Széchenyinek: „Hallja a gróf ! Nem lehetett volna valamilyen clausulát (kitételt) beiktatni, hogy ne essen meg velünk ez a csúfság? – Van ilyen clausula: aki a hídon megy át, az leszúrja a hídpénzt, aki a híd mellett megy át a Dunán, az nem fizet.”

Clark, a tervező nem tudott az építés során mindig Pesten tartózkodni, ezért helyszíni építésvezetővé Adam Clark, (névrokona a tervezőnek) fiatal, de tapasztalt mérnököt alkalmazták, aki mindvégig irányította az építést, sőt az alapanyagok minőségére, beszerzési forrásaira tett értékes javaslatokat. A láncszemeket, vasanyagokat Angliából hozatták, de az öntöttvas alkatrészek magyar üzemekben készültek. A hagyományos kastély és várfalépítésben használatos építőanyagok mellett az újdonságnak számító cementet Budán alapított őrlőmalomban állították elő. Az angol és magyar szakmunkások és segítőik létszáma 6-800 fő között volt. A lánckötegeket a parton rögzített gőzgép húzta fel a pillér tetejére csigasor beiktatásával. A folyamatos építés végső fázisában, az utolsó, a 12. láncköteg felhúzásánál műszaki hiba következtében a köteg leszakadt és belezuhant a Dunába, amit csak később sikerült kiemelni, és a helyére vonni. Egy munkás meghalt, Széchenyi is vízbe esett, de nem sérült meg, viszont a baleset miatt baljós előérzete támadt, amely végigkísérte érzékeny lelkületét.
1848-ra elkészült, átjárhatóvá vált a híd, de a végleges útburkolat még nem készült el. A márciusi forradalmat követően a befejező munkálatok szüneteltek.

Első emlékezetes bejárása 1848. március 15-én volt, amikor Petőfi, Vasvári, Nyári, Degré, Jókai és a tömeg ideiglenes pallókon mentek a Várba Táncsicsért és hozták át Pestre. 1849. január 1-jén Bónis Samu kormánybiztos vitte át a hídon a Szent Koronát. A hadihelyzet alakulása szerint hol az osztrákoknak állt érdekükben, a híd felrobbantása, hol nekünk, hogy járhatatlanná tegyük. Szerencsére kisebb sérülésekkel megúszta a „zivatarokat”. Görgei Artúr 1849 májusában megüzente Hentzi várparancsnoknak, ha lövetni merészeli a hidat, vagy Pestet, akkor – miután nem kétséges a vár bevétele – nem marad életben senki anyaszülte.

A Híd történetének néhány bizarr fintora:

A kész hídon, a szerző, az ötletgazda, a „legnagyobb magyar” soha sem sétált át Budáról Pestre vagy Pestről Budára. 1848 végétől Döblingben „sakkozott” élete fogytáig, 1860-ig, de néha leírta észrevételeit elszigetelt magányában, a ferencjózsefi titkosszolgálat nagy örömére. (Egy pillantás) 1849. november 20-án a nemzet újabb arculcspásaként az aradi, pesti hóhér avatta fel a hidat (ne jegyezzük meg a nevét).
Néhány elkerült támadás után 1945. január 18-án a visszavonuló németek utolsóként felrobbantották az első magyar hidunkat.

A néhány karbantartás után mostanában megint esedékes a felújítása. Biztosak lehetünk benne, hogy Széchenyi István örömmel üdvözölné!

Hegyi Ákos

A XVI. Kerületi Újság legfrissebb száma: https://www.bp16.hu/hirek/keruleti-ujsag/202102-szam-20210127

Hír kategória
Közzétéve
2021. 01. 28. - 13:04
Utoljára szerkesztve
2021. 01. 28. - 15:07