Vannak emberek, akiknek a vezeték- és keresztnevük az őket ismerők tudatában összeforr, és egy új névvé, néha fogalommá válik. Ez történt Nagy Józseffel, az Ikarus BSE atlétikai szakosztályának népszerű edzőjével is, aki nemrég bejelentette, hogy pontot tesz edzői pályafutásának végére. A sporthoz fűződő kötődésének okairól, pályafutásáról és sikereiről beszélgettünk vele.
– Hogyan szövődött a szerelem közted és a sport között?
– 1967 szeptemberében kerültem a XVI. kerületbe, az Elektronikus Mérőműszerek Gyárába (EMG) finommechanikai műszerésztanulóként. Ott is végeztem, és 1980. szeptember 2-ig ott dolgoztam műszerészként. A sport mindig mágnesként vonzott, 10 éves koromtól igazolt focista voltam, így az 1979-80-as bajnoki évben az EMG serdülő focicsapatánál elvállaltam az edzői teendőket. Majd áthelyeztek a Testnevelési és Sportfelügyelőségre, amely a tanács művelődési ügyosztályának részeként működött. Akkor kezdtek divatba jönni a konditermek. Ezért mi is létrehoztunk egyet a Tekla utcában, amely rövid idő alatt olyan népszerű lett, hogy Gödöllőtől Óbudáig mindenhonnan jártak hozzánk edzeni. Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz.
– Működött a kerületben a tanácsnak egy sportegyesülete. Ennek mi lett a sorsa?
– Igen, ez a XVI. kerületi Tanács Központi Sportegyesülete névre hallgatott, ám a tanácsok megszűnésével ezt át kellett keresztelni. Mivel felkértek, hogy legyek az utódegyesület vezetője, a Lakóhelyi Sportegyesület nevet már én adtam neki. Ez egy színtiszta szabadidős egyesület volt, amelyhez hozzá tartoztak a baráti focimeccsek, kispályás labdarúgó-bajnokságok, óvodásversenyek, egyszóval minden olyan amatőr sporttevékenység, amely a lakosság egészségét szolgálta. Az egyesület belépett a Budapesti Szabadidősport Szövetségbe, ahol engem hamarosan beválasztottak az elnökség tagjai közé. Ez a szervezet 10 sportágban rendezett versenyeket, kizárólag amatőr sportolók számára. Ezeken a versenyeken a XVI. kerület általában feljutott a dobogó valamelyik fokára, nem ritkán a legmagasabbra.
– Hogyan kerültél kapcsolatba az Ikarus BSE-vel?
– Még a Sportfelügyelőségnél dolgoztam, amikor a Georgina utcai iskolában rendeztek egy kerületi terematlétika bajnokságot, és engem kiküldtek oda a rendezők munkáját segíteni. Ott kérdezte meg idősebb Tomhauser István, hogy nincs-e kedvem az Ikarus BSE-ben
edzősködni. Ez 1980 őszén történt. Ekkor volt tanítványom Kovács Péter polgármester is, aki akkor az ikarusos atléták csapatát erősítette.
– Honnan eredt a szakértelem?
– Addig csak tapasztalati alapon dolgoztam, de mivel 1981 februárjában már szerződést kötött velem az egyesület, úgy éreztem, hogy ehhez már szakirányú végzettségre lesz szükség. Ezért beiratkoztam a sportszervezői és atlétabírói képzésre, majd ezek mellé két edzői oklevelet is szereztem, amelyek erőemelői és atlétikai edzői feladatok ellátására jogosítottak.
– Az atlétikán belül melyik szakágban dolgoztál?
– Kezdetben a 12 év alatti gyerekek általános képzése volt a feladatom, majd később a 13 évtől a felnőttkor határáig terjedő korosztállyal dolgoztam. Főleg súlylökők, diszkoszvetők és gerelyhajítók voltak a kezem alatt, de magasugrókat és távolugrókat is edzettem. Ez a szerteágazó tevékenység nagyon elfárasztott, ezért voltak pillanatok, amikor fontolgattam, hogy abbahagyom az edzősködést. Idősebb Tomhauser István azonban rábeszélt, hogy maradjak. Ezt nem is bántam meg, mert ezután olyan tanítványaim voltak, mint Gyürkés Viktória, Kiss Dániel, vagy Wágner Gábor, akik nemzetközi szinten is magasan jegyzett atléták lettek.
– Az edzői munka velejárója, hogy nincsenek szabad hétvégék. A család ezt hogyan viselte?
– Itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt is szeretnék kiemelt köszönetet mondani a feleségemnek, aki ezt elviselte. Azt, hogy én az életemet ilyen mértékben a sportnak szentelhettem, egyedül neki köszönhetem. Egyedül látta el a gyerekeket, mindig biztosította a hátteret, rengeteg pluszmunkát végzett, és ezért soha nem tett szemrehányást. Elfogadott így, és ez talán életem legnagyobb ajándéka.
– Említetted a gyerekeket.
– Igen, két lányunk van. A kisebbik 4 éves korától 11 éves koráig szertornázott. Akkor edzőváltás történt, és eltört benne valami, már nem szerette úgy a tornát, és átjött hozzám atletizálni. A nagyobbik lányom szintén atletizált, ő is nálam, de 14 éves korában ő is abbahagyta az intenzív sportot. Reális döntés volt, mert nem várt volna rájuk olyan sportkarrier, amiből megélhettek volna. Ezért inkább a tanulást helyezték előtérbe. Ennek ellenére a sportban eltöltött idő, a tapasztalatok, a kitartás, az akaraterő, az egészséges testalkat egész életükben elkíséri majd őket.
– Hány évig voltál atlétaedző?
– 39 és fél évet töltöttem edzőként az atlétikában.
– Miért döntöttél a visszavonulás mellett?
– Párban edzettünk kolléganőmmel, mert olyan sok volt a gyerek. Az ő sorsa úgy alakult, hogy leköltözött Kecskemétre, ezért csak heti két edzést tudott volna tartani. Így azonban az egyesület nem tartott igényt a munkájára. Én 2015-ben az önkormányzat sportreferensi állásából mentem nyugdíjba, és azóta éjszakai portás vagyok a hivatalban. Ez azzal jár, hogy havonta egyszer van egy olyan hét, amikor az itteni beosztás miatt két edzést ki kellene hagynom. Ezért úgy gondoltam, hogy ha kolléganőmet elküldték hasonló okok miatt, akkor valószínűleg én sem felelnék meg az egyesületnek. Nem mondtak ilyet, de én úgy gondoltam, hogy ez úgy tisztességes, ha magam hozom meg ezt a döntést.
– Mit szóltak a tanítványok a hírhez?
– Szülők mesélték, hogy volt, aki sírva fakadt, volt, aki abbahagyta az atlétikát, és volt, aki megkérdezte a szüleit, hogy ezután akkor most milyen sportot válasszon. Ezek nagyon jól esnek, de azért azt remélem, hogy a többség zökkenőmentesen folytatja sportpályafutását, én meg őrzöm a szép emlékeket.
1998 decemberében Nagy József megkapta a Magyar Sportért kitüntető címet, később pedig a kerület sportjáért kifejtett erőfeszítéseiért a Budapest Főváros XVI. Kerületért kitüntetést.
Sokak szerint elképzelhetetlen, hogy többet ne lássuk a futópálya szélén.
Mészáros Tibor