– Hogy jött az életedbe a terepfutás?
– Kezdetben teljesítménytúráztam, ott kezdtem el a hosszabb távokkal ismerkedni 2012 környékén. Utána kezdtem el inkább futókirándulás jelleggel részt venni a hosszabb túrákon. Ezután teljesen átváltottam a terepfutásra és ez az, amiben a leginkább jól érzem magam.
– Valamilyen családi indíttatásod volt erre?
– A családunkkal sokat jártunk túrázni, de senki sem volt élsportoló, és magam is belső indíttatásból kezdtem el az aktív sportolást már fiatal felnőttként, amikor az egyetemmel végeztem.
– Gyakori, hogy az ultrafutást későn kezdik el. Szerinted miért?
– Az ultrafutásnál – főleg a nők esetében – például a negyvenes korosztály képviselteti magát a legjobb eredményekkel. Itt nem zárul be a kapu huszonéves korban. Kell egy mentális érettség ahhoz, hogy az ember átfogja fejben, és kibírja az előtte álló távot. Azt mondják, hogy az ultra távok teljesítése javarészt fejben dől el, de szerintem az éveken át tartó fizikai felkészülés legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb.
– Egészségügyi kockázat mennyire adódhat?
– Nekem nem volt sérülésem és törekszem arra, hogy ne is legyen. Heti négynél nem futok többet jelenleg sem, mivel főállásban dolgozom. Érdemes lehet előtte orvossal is konzultálni, biztos ami biztos alapon.
– Hogy néz ki a felkészülésed?
– Általában heti kétszer vagyok terepen, hétvégén. A két hosszú futás nálam egymás utáni napokon 25 és 40 km közötti távot jelent. Hét közben kétszer futok, többnyire itt a XVI. kerületben, Csömör felé 15 és 20 km között.
– Biztos ismered A hosszútávfutó magányossága című brit filmet. Hogyan lehet feldolgozni, hogy az emberhez kilométerekig hozzá sem szólnak?
– Hozzám közel áll ez, mert futni is inkább egyedül szeretek, hisz ilyenkor magam vagyok a gondolataimmal és élvezni tudom a természet nyugalmát. Viszont ha sokat vagyok úgy terepen, hogy közben nem érintek mondjuk egy falut vagy várost, akkor a végén kezd kicsit hiányozni, hogy szóljak valakihez vagy egy frissítő pontra érjek. Néha tényleg nagyon magányos érzés, de akik ezt csinálják, szerintem keresik is az élményt.
– Mely eredményeidre vagy a legbüszkébb?
– Legbüszkébb természetesen az Ultra-Trail Hungary 112 (112 km, 4200 m pozitív szint) győzelemre vagyok. Ez a legfrissebb eredményem, ami mögött egy célzott, kemény féléves felkészülés állt. Küzdelmes is volt az a 15 óra, mivel Pünkösd tájékán jött az első nagyobb meleg, 30 fok feletti hőmérséklettel.
Büszke vagyok még a Piros 85-ös (88 km, 3205 m pozitív szint) eredményemre, ami egy őszi terepfutó verseny, a Pilis- és Visegrádi-, valamint a Budai-hegységen keresztül. Ezt 9 óra 33 perc alatt sikerült teljesítenem. Kiemelném még a tavalyi Szentlászló Trail győzelmet is, ez az UTH-nak egy 84 km-es testvértávja.
– A sportot egyesületen kívül saját erődből, főállású munka mellett űzöd, szponzorok nélkül. Mennyire nehéz ezt összeegyeztetni?
– Akik jók ebben a sportban sokszor maguk is edzők lesznek, tehát a piac nagy, de jobban szeretem magam irányítani a felkészülésemet. Bizonyos szempontból „magánzóként” készülni talán nehezebb. Edzővel futni egyesületben bizonyára minőségi dolog, valamint indulhatsz igazolt versenyzőként olyan versenyeken, amiken egyébként nem. Ennek ellenére én nem szívesen adnám fel a futás adta szabadságot ezért.
– Mesélj kicsit a civil foglalkozásodról!
– Az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán dolgozom a Neveléstudományi Tanszéken egyetemi tanársegédként immáron ötödik éve. Leendő pedagógusokat képzünk és nagyon szeretem amit csinálok. Magam is itt végeztem, utána pedig a XVI. kerületben dolgoztam óvodapedagógusként.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Szeretném befejezni a disszertációmat, ami az óvodapedagógusi pálya társadalmi megítéléséről szól. A futással kapcsolatban a jövőben is törekszem arra, hogy szeressem amit csinálok. Szeretnék a 80-120 km közötti távokon erősödni és nemzetközi versenyeken is részt venni.
Aki pedig sportolni szeretne, annak nagyon ajánlom a terepfutást! A példamutatás nem kor vagy státuszfüggő.
Gueth Ádám