Ugrás a tartalomra

A sikeredző újabb kitüntetése

Azok után, hogy a XVI. Kerületi Önkormányzat díszpolgári címmel tüntette ki március 15-én, a Magyar Edzők Társasága július 7-én Ormai László-díjban részesítette ifjabb Tomhauser Istvánt, az Ikarus BSE atlétaedzőjét. Az eddig elvégzett munkáról és az elismerésről beszélgettünk a sikeres szakemberrel.

– Az utóbbi években edzői munkája nyomán több komoly díjat és kitüntetést kapott. Mondhatjuk, hogy most érkezett a pályája csúcsára?

– Az edzői munkát egy folyamatnak gondolom, amit különböző szintű sikerek kísérnek. Az edző ugyanúgy fejlődik, mint a sportolók, halmozódik a tudás és a tapasztalat. Kezdetben az is nagy eredmény, ha egy versenyzőm klubszinten lefarag néhány századmásodpercet addigi legjobbjából. Én ezeket az eredményeket annak idején abszolút sikerként éltem meg. Amikor Kiss Dániel Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, akkor azt gondoltam a pályám csúcsának.  Most azonban természetesen Baji Balázs tavalyi világbajnoki bronzérmét érzem abszolút sikernek.

– Edzőnek lenni munka, vagy élvezet?

– Azt hiszem, ennek a foglalkozásnak minden percét élvezni kell, mert csak így lehet eredményt elérni. Ez úgy lehetséges, hogy amíg egy kívülállónak az edzések monoton szenvedésnek tűnhetnek, mi ismerjük ennek a szerepét a sikerhez vezető úton. Tudjuk, hogy hova szeretnénk eljutni, ezért azoknak a részeredményeknek is nagyon tudok örülni, amelyeket a végső cél felé haladva érünk el. Ha például egy háromhetes edzőtáborból úgy térünk vissza, hogy elvégeztük a szükséges munkát, és megteremtettük egy későbbi sikeres szereplés feltételeit, az nagyszerű érzés. Szerintem ezt a munkát csak ilyen szemlélettel lehet végezni.

– Bizonyára voltak kudarcai is. Ezekkel mit lehet kezdeni?

– Az embernek a siker szárnyakat adhat, de nem csak ezek viszik előre az ügyet, a kudarctól is lehet erősödni. Az igazi sportembert nem elkedvetleníti, hanem megerősíti, ha nem jönnek az eredmények. Olyankor eszébe jut a sok elvégzett munka, elkezdi elemezni a történteket, levonja a következtetéseket, megtalálja az okokat, és ennek az új tudásnak a birtokában már remény van arra, hogy legközelebb ő legyen az első.

– Kezdő edzőként volt olyan terve, hogy világbajnokot nevel?

– Csak nagyon kevés trénernek adatik meg, hogy tanítványa egy világverseny helyezettje legyen. Akinek van realitásérzéke, nem jelentheti ki, hogy ez így lesz. Bevallom, én sem számítottam erre. Már csak azért sem, mert ha feltételezzük, hogy megvan az edzőben az ehhez szükséges tudás, még kell legalább egy átlagnál tehetségesebb versenyző is, aki ezt megvalósítja. Arra, hogy ilyennel összeakad az ember, semmi biztosíték nincs. Azt hiszem azonban, hogy ha nem találkozom Kiss Danival és Baji Balázzsal, akkor sem lettem volna boldogtalan, ha „csak” annyit érek el, hogy egy tanítványom egy serdülő bajnokságon nyer, és látom, ragyog a szeme a sikertől. Ráadásul ebben sokszor közel annyi munka van, mint amikor egy szupertehetséggel dolgozom.

– Abban, hogy adódik-e egy kiemelkedő tehetség az edző életében, azért nem csak a szerencsének jut szerep. Egy neves edzőnek nem kell keresnie a tehetségeket, saját érdekükben ők fognak jelentkezni a mesternél. Baji Balázs esetében ez így volt.

– Valóban, de ne gondolja senki, hogy Balázs korábban rossz kezekben volt. Sőt. Medovánszky János mind sportszakmailag, mind pedagógiailag egy élvonalbeli szakember, és volt olimpiai résztvevő tanítványa is. Az idős mester féltő gonddal adta át nekem Balázst, és követte pályafutását akkor is, amikor már nálam edzett. Nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Azt hiszem, nem jobbat tudtam nyújtani Balázsnak, mint az előző edzője, hanem egy más szemléletet, ami az addigi ismereteire épülve még lefaragott az eredményéből néhány tizedet. A jó edző és a jó sportoló találkozása azonban kölcsönös szerencse, hiszen ha a tanítvány kijut nemzetközi versenyekre, vele az edző is belekerül egy olyan nemzetközi közegbe, ahol számtalan további szakismeretet lehet szerezni.

– Mit kell tudnunk az Ormai László-díjról?

– Ormai László a semmiből hozta létre és vezette világsikerre a Statisztika asztalitenisz szakosztályát. A róla elnevezett díj elnyerése nagy megtiszteltetés. Talán nem véletlen, hogy a névadó életpályája és az Ikarus atlétikai szakosztály megalakulása, illetve fejlődése között érzek párhuzamot. Nálam annyiban hasonló a helyzet, hogy édesapám alapította meg az Ikarus atlétikai szakosztályát egy elhanyagolt salakpályán, de a kezdeteknél már én is ott voltam, végigjártam vele az eddig megtett utat, és ma már nagyon fontos műhelyként tartanak számon bennünket a Magyar Atlétikai Szövetségben.

– Talán ezt a közös törekvést tükrözi az is, hogy édesapja után néhány évvel Ön is a XVI. kerület díszpolgára lett. Nem sok olyan családról tudunk, ahol a vasárnapi ebédnél két díszpolgár ül az asztalnál.

– Jó érzés arra gondolni,  hogy ő legalább annyira büszke a díjamra, mint én, és természetesen a díszpolgári plakettet ugyanott őrzöm, ahol az Év Edzője-, illetve az Ormai László-díjat.

Mészáros Tibor - XVI. Kerületi Újság