Ugrás a tartalomra

Beleszülettem ebbe a sportba

Féktárcsákból barkácsolt súlyzókkal és a Szilas-patak környékén futva készül a koronavírus-járvány miatt következő nagy megmérettetésére Weiler Virág világbajnok és EB-ezüstérmes tájfutó. A kerület ifjú sporttehetségével a kitartásról, céljairól és a „home office”-ról beszélgettünk. 

- A koronavírus-járvány a magyar sportéletet is megbénította. Az edzések leálltak. Mit tehet ilyen helyzetben a tájfutó, aki formában akarja tartani magát? 
- Idén nyáron sprint távú világbajnokság lett volna (városban, parkokban rendezett, rövidebb távú versenyek), így eleve kevesebb erdei edzést terveztünk tavaszra, inkább a gyorsaságra fektettük volna a hangsúlyt, sok atlétikapályán elvégzett résztávos edzéssel. Szerencsére a szabadban sportolás nincs tiltva, úgyhogy a futásaimat  rendesen meg tudom csinálni. Persze hiányoznak az edzőm lelkesítő szavai a pálya széléről, és az edzéstársaim. Sokkal nehezebb a kemény edzéseken egyedül kihajtani magam, mintha loholnának a sarkamban, vagy húznának a többiek. Atlétika pályára nem mehetünk, viszont nagy szerencsémre a Szilas-pataktól 1 km-re lakunk, úgyhogy oda járok minden nap. Igyekszem ebédidőben menni, hogy minél kevesebb emberrel találkozzam és ha nem erőset futok, akkor inkább az erdei ösvényeket preferálom, ahol jobban tudom tartani a távolságot, illetve a puha talaj a lábamnak is jobb. A GPS-es órámnak köszönhetően pedig minden edzést pontosan le tudok mérni, amit az edzőm megad. Az erősítést a kertben végzem. Néha kicsit kreatívnak kell lenni, pl súly helyett két féktárcsával szoktam guggolni, amit öcsém a sufniból varázsolt nekem. Igyekszem jó lehetőségeket találni ebben az új helyzetben is. Pár hete rászoktam, hogy szombatonként hosszút biciklizem országutakon, így fel tudom fedezni Budapest környékének olyan részeit is , ahol még sose jártam. És ezzel valamennyire teljesül a kalandvágyam, amit normális esetben a versenyeken élek ki. Összességében nagyon hálás vagyok, hogy egy olyan sportot csinálok, ami ilyen extrém helyzetben is megengedett és kivitelezhető, és a felkészülésem fizikai része megvalósítható ebben a kertvárosi környezetben. 
- Vannak, akik eleve azért vágnak bele valamibe, mert a legjobbak akarnak lenni, míg másoknál egy hobbi növi ki magát élethivatássá. Te hogyan kezdtél a tájfutáshoz? 
- Már kisgyerek korunkban eljutottunk tájfutó versenyekre, mivel szüleink aktív tájfutók voltak a 20-as éveiktől egészen a mai napig. Így már 4-5 évesen a gyermekeknek megrendezett néhány száz méteres szalagozott pályákon futkostunk, míg szüleink az erdőben versenyeztek. Gyakorlatilag beleszülettünk ebbe a sportba, ebbe az életformába. Hétvégenként teljesen természetes volt, hogy az ország különböző részeinek eldugott erdeibe utazunk és sokszor mindkét napot ott töltöttük a szabadban. Tehát sokkal hamarabb része volt az életünknek, minthogy élsportról, világbajnokságról álmodoztam volna, vagy akár csak tudtam volna ilyenekről. 14 éves koromig öttusáztam, akkor teljesen azon volt a hangsúly. Persze hétvégén sokszor mentem a családommal akkor is tájfutó versenyekre és kezdtem szép eredményeket elérni, hiszen az úszás és futás jó fizikai alapot adott a tájfutáshoz is, apukám pedig igyekezett megtanítani a technikai alapokat. Aztán 13 évesen már nagyon sok volt az öttusa 4 sportágát és a tanulást elitgimnáziumban összeegyeztetni. Tudtam, hogy kemény egyetemre szeretnék majd menni, úgyhogy kezdtem egyre inkább a tájfutás irányába hajlani. Végül egy betegség, amiből heteken át csak nem sikerült kigyógyulnom, meggyőzött, hogy sok volt ez a terhelés a testemnek. Úgyhogy onnantól csak a futásra koncentráltam és 14 évesen már ki is jutottam az ifjúsági EB-re az eggyel magasabb korcsoportban. Őszintén szólva nekem sose fordult meg a fejemben, hogy én valaha világbajnok leszek, nem tartottam reális célnak, így nem is álmodoztam róla. Úgyhogy csak alázatosan tettem bele a munkát, egyre többet és többet és ez egy idő után az eredményeimen is elkezdett látszódni, egyre előrébb végeztem. De még a világbajnokság előtti napon se jutott eszembe egy pillanatra se, hogy én fogok a dobogó legfelső fokán állni másnap.  
- Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amikor azt mondjuk: elég, ezt nem csinálom tovább, mert túl sok, túl fárasztó. Hogy sikerült túllendülni ezeken, és mit tanácsolsz azoknak, akik egy-egy pillanatra meginognak.  
- Óriási megingásom nekem még nem volt, de tény, hogy néha eszembe jut, milyen is lenne ennyi sport nélkül. Néha csábító a gondolat néhány percig, főleg, amikor mondjuk egy esős, nyálkás hétvégén kell reggel felkelni a hosszú futáshoz. Akkor jó eljátszani a gondolattal, hogy milyen kényelmes lenne tovább aludni, aztán a jó melegben olvasni inkább. De aztán eszembe jutnak az emberek, akiket a sportnak köszönhetően ismertem meg, az élmények, kalandok, sikerélmények, amiket versenyeken, edzéseken éltem át és egy életre emlékezni fogok rájuk. A helyek, ahova versenyeknek, edzőtáboroknak köszönhetően jutottam el. Nekem, ami a legjobban szokott működni, ha képeket nézek régi versenyekről, felidézem, hogy milyen érzéseket éltem meg ott, mennyire csillogott a szemem. Nehéz időkben, mint például most a sérülésből visszajövés, sokszor gondolok régi jól sikerült edzéseimre, amikor túlszárnyaltam saját magam, olyat tettem, amire nem gondoltam volna, hogy képes leszek. És tudom, hogy ezt én még át szeretném élni és kevés olyan dolog van, ami hasonló eufórikus érzést tud adni. És azokért a pillanatokért megéri kilépni az ajtón és elindulni. Utána már úgyis könnyebb.  
- Voltak a szüleiden kívül olyanok, akik különösen motiváltak, támogattak a sportban? 
- A tájfutó egyesületem, a Tabáni Spartacus minden szempontból nagyban hozzájárult a sikereimhez, mind teljesítményben, mind emberileg. Talán a legfontosabb az ottani társaság, ahonnan a legtöbb barátom került ki. Az edzőmnek, Kárai Kázmérnak köszönhetem a gyorsaságomat, azt, hogy hosszabb távokon az atléták között is megállom a helyemet, illetve hogy akkor is hisz bennem, amikor én nem, hogy akkor is türelmes velem, amikor én már nem vagyok magammal és hogy bármiféle problémával fordulhatok hozzá. A XVI. kerületi Önkormányzatnak nagy hálával tartozom mind a versenyeimre való felkészüléshez nyújtott anyagi támogatásért, mind a környezetemben lévő rengeteg szuper edzőhely fenntartásáért, a bicikliutak megépítéséért. Az Ifjú Sporttehetségek pályázaton elnyert pénzösszeg nagy segítséget jelent az edzőtáborokba és a külföldi versenyekre való eljutásomhoz, ami nélkül képtelenség lenne technikailag felkészülnöm a világversenyekre. 
 
-   A XVI. kerület a pesti oldal talán legszebb és legváltozatosabb része: erdők, mezők, dombok váltják egymást, és itt a Szilas-patak, a Naplás-tó... Szeretsz itt edzeni? Vannak kedvenc helyeid a kerületben, ahová akár csak a sporttól függetlenül is szívesen kimozdulsz?  
-  Ahogy már említettem, a Szilas-patak partja most az edzéseim bázisa, viszont korábban is a könnyű edzéseim nagy részét ott végeztem. Hosszú futásokhoz szoktam a Naplás-tóhoz menni, ahol még múlt héten is sikerült új ösvényeket felfedeznem. Amikor csak könnyen futok, meg szoktam állni néhány percre a tónál gimnasztikázni, hogy addig is csodáljam a tájat. Kicsi korunkban még korcsolyázni, szánkózni is kijártunk ide. Régebben sokat edzettem a Havashalmi Futó Parkban, főleg ha sötét volt, de mióta a patakparton kivilágított bicikliút van, azóta az a nyerő hely. A Reformátorok teréről néztük régebben az augusztus 20-i tűzijátékot, és előfordult, hogy odabicikliztünk piknikezni. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi zöld terület van a környékünkön.  
- A járványügyi korlátozások miatt az idei tájfutó világbajnokság is elmaradt. Tudsz már valamit arról, mikor és hogyan tudod folytatni a versenyzést? 
- Egyelőre az biztos, hogy augusztus 15-ig Magyarországon nem rendezhetnek tájfutó versenyt. A világbajnokságot júliusban rendezték volna, de októberre halasztották a vírus miatt. Nekem egyébként ez most nagyon jól jött, mert tavaly augusztusban kiment a bokám és ezt azóta se sikerült teljesen rendbe hozni, úgyhogy novembertől januárig futásból teljes pihenőre kényszerültem. Ilyen sokat még sosem hagytam ki és fogalmam sem volt, hogyan reagál erre a szervezetem, mennyi idő lesz a visszatérés a régi formámhoz, egyáltalán mikorra jön rendbe annyira a lábam, hogy újra futhassak. És őszintén szólva a 2 órás edzések az elliptikus tréneren és szobabiciklin közel se nyújtanak olyan élményt és örömöt, mint a szabadban futás, sőt, igen nagy lelkierő kellett hozzájuk. Viszont azt tudtam, hogy a VB-re mindenképp jó formában szeretnék lenni. Ez azért is volt különösen fontos nekem, mert a VB-ről lehet kijutni az eredetileg 2021-re tervezett Világjátékokra, amin mindenképp szeretnék indulni. Végül ezt is elhalasztották 2022-re. Jövőre halasztottak még három nagy világversenyt az idei nyárról, az Egyetemi VB-t, az Európa-bajnokságot és az Egyetemi Európa-játékokat. Így nyertem plusz jó néhány hónapot az összes versenyre való felkészülésemhez.   
Nagy Áron