Decsi István
Amint arról már beszámoltunk, a kerületünkben élő Decsi-családnak jelentős szerepe van a kardvívó válogatott folyamatos nemzetközi sikereiben. A Válogatott vezetőedzőjével, Decsi Andrással előző számunkban közöltünk interjút. Most az édesapával, Decsi Istvánnal, egykori élvonalbeli kardvívóval, a bronzérmes Decsi Tamás edzőjével, a Kertvárosi Vívó Sport Egyesület (KVSE) alapítójával beszélgettünk az ötkarikás játékokról, és az oda vezető útról.
– Mielőtt szót ejtünk az olimpiáról, te hogyan kerültél a vívósport bűvkörébe?
– Édesanyám kézen fogott, és elvitt vívni. Előttem nem volt vívó a családban. Sportolói pályafutásom hosszúra nyúlt, 22 évig voltam e sport hazai élvonalában. Pályafutásom utolsó éveiben a vívással párhuzamosan már az edzőségbe is belekóstoltam, így töretlen volt az átmenet az aktív vívás és az edzősködés között. Ez a nagyon lerövidített szakmai életrajzom.
– Hogyan telt az olimpia elhalasztásából adódó év?
– Már a 2019-es kvalifikációs versenyeken látszott, hogy a férfi kardcsapat abszolút esélyes az olimpiai részvételre. Igaz, mivel igen erős volt a rivalizálás, ez szinte csak az utolsó pillanatban vált bizonyossá, de már jóval korábban tudtuk, hogy emberi számítás szerint nem történhet olyasmi, ami a kijutásunkat megakadályozhatta volna. Elég csak arra gondolni, hogy a budapesti világbajnokságon egyetlen, vitatható bírói döntés miatt elvesztett tussal szorultunk a második helyre. Ez sajnos benne van ebben a sportágban. Én, mint egykori kardvívó és jelenlegi edző is elismerem, hogy a sportág sajátosságai miatt nem lehet teljesen objektív döntéseket elvárni a bíróktól. Persze a zsűri tagjainak pártatlan, becsületes, és a sportágat minden részletében ismerő személyeknek kell lenniük, de a teljes objektivitás azért mindig sérül egy kicsit. Bármi közbejöhet. Tokióban például 43:43-nál Szilágyi Áron szabályos találatát technikai hiba miatt a gép egyszerűen nem jelezte. De az eredmények értékelésekor nem szoktunk a bírókra, vagy a technikára hivatkozni.
– Mikor kezdtetek gyanakodni, hogy a vírus esetleg közbeszólhat.
– Természetesen figyeltük a híreket, egy darabig reménykedtünk, de amikor már járványügyi okokból versenyhelyszíneket változtattak meg, felsejlett bennünk az olimpia elhalasztásának lehetősége. Az, hogy mi megrendezhettük az utolsó elmaradt kvalifikációs versenyt Budapesten, kizárólag a magyar egészségügyi kormányzat időben végrehajtott, hozzáértő járványkezelési intézkedéseinek volt köszönhető. Ez nem mindenhol volt így, a többi között Japánban sem álltak a helyzet magaslatán. Ezért is fordulhatott elő, hogy még néhány nappal az olimpia megkezdése előtt is felröppentek olyan hírek, hogy nem lesz olimpia. Japánban ekkor a lakosságnak mindössze 18 százaléka volt beoltva.
– Amikor véglegessé vált a halasztás, hogyan írtad át az edzéstervet? Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?
– Az állandó egyéni mester-tanítvány gyakorlás mellett – ami technika-centrikusságával a kardvívás alappillére –, a sportolóink mentális és fizikai erejének megőrzését kellett megoldanunk. Erre az egyéni képzésre lehetőségünk volt a legnehezebb időszakban is. Szerencsére nem eltörölték, csak elhalasztották az ötkarikás játékokat, így a motivációt egy kicsit könnyebb volt fenntartani. Megtámogatta ezt az elképzelést Kulcsár Krisztián MOB-elnök közleménye is, aki nemzetközi sportvezetőkkel folytatott tárgyalások után erősítette meg, hogy lesz 2020-as olimpia, de csak 2021-ben. Persze a vírus teljesen új helyzetet teremtett, mert az újkori olimpiák történetében eddig ötkarikás játékok kizárólag csak világháborúk miatt maradtak el.
– Neked hányadik olimpiád volt a Tokiói?
– Először a 2004-es olimpián vettem részt, ahol egy korábbi tanítványom, egy kongói színekben induló kardvívó kért fel, készítsem fel őt az olimpiára. 2008-ban Pekingben már a nagy esélyekkel induló Tamás fiam edzőjeként utaztam ki, ahol Tomi menetelését egy másik magyar, egy bizonyos Szilágyi Áron – ugye hallották már ezt a nevet – szakította meg, akire ezért nem is tudtam igazán neheztelni. Itt mindhárman részt vettünk, hiszen András fiam akkor a hong kongi válogatott szövetségi kapitánya volt. Hong Kong és Hungary ráadásul egymást követte a névsorban, így a két csapat is egymást követve vonult be a stadionba. Különös érzés volt, hogy a két csapatban három Decsi kacsinthatott össze egy ilyen világeseményen. Aztán 2012-ben kardozóink egy akkori szakvezető elhibázott döntése miatt – nem a legerősebb összeállításban szerepelt a csapat a kvalifikációs megmérettetésen – a férfi kardcsapat nem jutott ki Londonba. Ez az áldatlan állapot azonban hamarosan megszűnt, így 2016-ban, Rio de Janeiróban már ismét a legerősebbek képviselték hazánkat: Szilágyi Áron és Decsi Tamás. Azért csak ők ketten, mert Rióban nem volt csapatverseny a férfiak számára. Ezután jött Tokió, így nekem edzőként ez már a negyedik olimpiai részvételem volt.
– Milyen körülmények vártak a csapatra Japánban?
– Két héttel a versenyek megkezdése előtt érkeztünk Tokióba. Szigorú járványügyi intézkedések között éltünk. Volt egy kijelölt edzőtermünk, ahol a párbajtőrözőinkkel felváltva edzhettünk. Nem kellett más csapatokkal érintkeznünk, a fertőzésveszély szinte a nullával volt egyenlő. Szállodában laktunk, az olimpiai faluba pedig csak az utolsó pillanatban költöztünk be.
– Az utolsó napokon mi az edző feladata?
– Folyamatos egyéni gyakorlás a mesterrel, asszózás a társakkal, a megfelelő mentális állapot elősegítése. Ezen kívül a megfelelő taktika megválasztása az ellenfelek ismeretében.
– Mit él át az edző-apa, amíg a tanítványa, aki ez esetben a fia, küzd a páston?
– Hát ez a műfaj nem annak való, aki rosszul tűri a stresszt. Vele együtt repülök és zuhanok. Aztán amikor a nyakában ott csillog az érem, akkor pedig jön a semmihez nem fogható érzés: megint győztünk!
– Mi kertvárosiak, elfogult Mátyásföldiek kívülállóként is úgy érezzük, közünk van a kardozók töretlen sikersorozatához. Van ennek valami reális alapja, vagy ezt csak úgy „bemeséljük” magunknak?
– Ha ezalatt az Erzsébet-ligeti vívópalotát érted, teljesen jogos az érzés. Én már bejártam a világot, de nem tudok olyan ideális helyszínre visszaemlékezni, amilyenben nekünk lehet részünk az Erzsébet-ligetben. Ki merem jelenteni, hogy Európában nincs még egy olyan edzőterem, amely ilyen, szinte édeni nyugalmat áraszt, ablakai hatalmas fákra néznek, csak a miénk, nincs zavaró körülmény, és pár lépésre a vívócsarnoktól van egy teniszpálya, egy uszoda, és egy kisméretű focipálya, ahol a fiúk zavartalanul játszhatják kedvenc, és nagyon hasznos kiegészítő sportjukat, az egyérintőt. Talán a világon sincs még egy ilyen helyszín. Aki tud jobbat, szóljon!
Mi ehhez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy a 2024-es párizsi olimpiára most nem négy, hanem csak három évet kell várni. Ha valami váratlan esemény nem jön közbe, ugyanez a nyerő csapat még együtt lesz, és a vívócsarnok is rendelkezésre áll a felkészüléshez…
Mészáros Tibor